Felnőtt emberek hogyan barátkoznak, ha nincs se társaságuk, se semmi kiindulópontjuk?

Külföldre jöttem tanulni, a gimiben még olyan nagyon szoros barátságaim idővel az évek során elhalványultak, már nincsenek meg. Itt eleinte kollégiumban voltam, egykori szobatársaimmal, hobbikörömmel jóban vagyok továbbra is, nagy ritkán összejárunk, beszélgetünk, de ez mégsem igazán barátság.

Egyetemen nehéz ismerkedni, mert ugye, magunk állítjuk össze az órarendünket, a kisebb létszámú gyakorlatokon kevés olyan arc van, akit rendszeresen látok, heti másfél óránál többször. És ők is általában valahonnan ismerik egymást, klikkesednek. Nekem alapvetően nem szokott problémát okozni valakihez odamenni, megszólítani, de ha már egy jól összeszokott csoportról van szó, oda kellemetlennek érezném bepofátlankodni. Főleg, hogy minden alkalommal újabb és újabb ilyen csoportos bepofátlankodásra lenne szükségem.

Így nem tudok barátkozni, pedig én is érzem a hiányát. Akikkel leginkább jóban vagyok, sem beszélünk rendszeresen, találkozni is csak nagyon ritkán szoktunk, mindannyiunknak megvan a maga élete. A párommal élek együtt, neki van egy többé-kevésbé stabil társasága, de azok az ő barátai, velem is jól kijönnek, nem arról van szó, de mélyreható lelkizések, csajos ivászatok csak ritkán történnek, ők is inkább kedves ismerősök, nem közeli lelki barátok.

Milyen egyéb módjait ismeritek a barátkozásnak? Nem mondom, hogy nem vagyok hibás a kialakult helyzetért, de attól még igényelném, hogy legalább egy közeli barátom legyen, mint a gimiben volt akár, akiben tényleg megbízhatok, akivel bármikor elmehetek akárhová, aki ott van mindig, amikor kell. Nyilván a párom ilyen személy, de az szerintem nem egészséges, hogy csak ő egyedül van minden létező társas feladatra nekem, pedig sajnos jelenleg ez a helyzet.

Mások hogy csinálják? Hogyan barátkoztok? Hogyan ismerkedtek?