Miért nem szeret engem senki?

Eddig, akármerre is jártam, én szépen alakítgattam a kapcsolataimat. Úgy értem, hogy én abban a hiszemben éltem, hogy a hosszú évek alatt sikerült szereznem magam mellé embereket, akik nem csapnak be, nem hazudnak nekem, és, hogy főként nem játszák el, hogy barátok vagyunk. Valami olyasmi történt, hogy amikor én 5 évvel ezelőtt becsöppentem a gimi világába, akkor, mivel egy picit (2 héttel) később mentem, már addigra kialakultak az osztályban lévő barátságok, kapcsolatok és én, hogy ne legyek egyedül, persze csatlakoztam egyhez, egy addig két személyes barátsághoz. Valahol, belül az egyik fél éreztette velem, hogy nem kívánt személy vagyok, az ő barátságukban, de aztán egyre jobban sikerült vele "kijönnöm". Aztán teltek, múltak az évek, mert az előbb említett fél, mással töltötte a a napjait, én meg maradtam, azzal a lánnyal, aki a kettes barátságból maradt. (Az a másik fél aki az elején is és most is szívesen fogadott engem.) Na rövidre fogva, én ezzel a 3 emberrel (mert lett közben egy 3. ember) felváltva voltam mindig jóba, hol az egyikkel, hol a másikkal, erre mit kapok én szerencsétlen? Egy nagy-nagy hazugságom után, amit anno megtettem és én ennek mennyire örülök, mert különben nem derültek volna ki dolgok. Ennek az egésznek a lényege, amiért most én ide írok, szóval én annak az illetőnek hazudtam, aki 7.-be is szívesen fogadott engem, na és, akkor Ő erre a súlyos hazugságomra rögtön futott az erdeti, régi bartánőjéhez, (ahhoz aki eleinte neheztelt rám), na de most ugrik a majom a vízbe, mert akinek hazudtam, azt mondta (és persze ezt már, akkor amikor már kibékültünk,) hogy azt mondták rám a mi közös két barátunk, hát sok mindent mondtak, nem részletezem most, de majd, hogy nem addig fajult, hogy kiderült utálnak engem, de nem a hazugságom miatt, messze nem amiatt, mert az csak egy eszköz volt és nem is hiszem, hogy azért, mert anno belerondítottam a barátságukba, kb kitalált okok miatt utálnak engem és eleve távolságtartóak voltak stb. Na és, hogy miért fáj ez nekem most ilyen mérhetetlenül? Amit, az első mondatokban is írtam, azok miatt, mert én mindhárom emberrel igazán jól megvoltam, tényleg sok időt töltöttem velük és nagyon sokat nevettünk, magyarán olyanok voltunk, mint az igazi barátnők, úgy viselkedtünk egymással... És erre meg kiderült, hogy minden csak játék volt, egy remek színjátszás és, ha arra gondolok, hogy ódákat zengtem róluk... És a legjobbat nem mondtam! Azt, hogy az az ember akinek hazudtam, na vele nagyon jóba vagyunk, tényleg különben nem mondta volna el ezeket, és Ő most nem tud dönteni köztem és a régi-régi barátnője között, (aki engem átvágott rendesen) és azért nem tud, mert mindkettőnkkel jóban van és pláne azért, mert róla nem gondolnak és modanak olyanokat mint rólam. Tehát nem mondta ki világosan, de érzem, hogy már réges-régen elvesztettem Őt és, hogy Ő már rég döntött, hogy nem engem válszt, annak ellenére, hogy én vok a sértett fél. És, ha eddig vki nem értette volna ezt a katyvaszt, akkor elmondom világosan, hogy ÉN SOHA NEM BÁNTOTTAM ŐKET!! Mégis eleve utáltak és olyanokat mondanak, gondolnak rólam, ami messze nem igaz, annyira fáj nekem, hogy az eddig barátaimnak vélt emberek, ilyen módon elbántak velem, amikor én tényleg igazán szerettem őket...

És, kérlek titeket, hogy ne ítéljetek el, a hazugságom miatt, nem vagyok rá büszke, de bőven volt rá okom és persze akinek hazudtam, hát Ő is sok mindent tett ellenem. Mindegy, most nem ezen van a lényeg, mert ha nem teszem ezt, ez soha nem derül ki.

Nyilván, nem ez a teljes story, mert mégis csak 5 év hosszú idő, túl hosszú és pont ezért fáj, mert én túl naiv voltam és hittem még a szépben...

Tudom, hogy majd egy év múlva elmegyek, hogy nem tart sokáig ez a helyzet, elfelejtem majd stb. és hogy majd jönnek normális emberek is később az életembe... De az a baj, hogy én még mindig szeretem Őket, és még mindig meg tudnék nekik bocsátani, csak hogy Ők rám nem kíváncsiak többé és majdhogynem, nekem kell bocsánatot kérni a semmi miatt, kb. azért, hogy élek. És ez már általános iskolában is, nem pont így, de mégis megesett velem.

Az lenne a kérdésem, hogy miért ilyenek az emberek?

(Ha, valakit érdekelne, 17 éves kétségbeesett lány vagyok, de szerintem ez nem fontos.)