Van olyan ismerősötök vagy esetleg ti magatok akinek egyetlen egy barátja se haverja még beszélgető partnere sincsen?

Van.

Oka?

Senki sem kíváncsi rám.

26F

Én is hasonló vagyok. Barátaim nincsenek, nem járok sehova. Mennék szívesen, de nincs kivel. Egyedül meg nem akarok elmenni sehová. Főleg, mert nem szeretem látni, hogy mindenki körül vannak emberek, mindenkinek van társasága, csak nekem nincs. Családom van, nem is kicsi, de nem igazán van közös témánk. Egy-egy családi összejövetelen inkább csak ott vagyok, de nem igazán beszélgetek senkivel. Nem tudok.

Nem iszom, nem dohányzom, amikor középiskolában bulizni hívott valaki (kb. 2 alkalom a 4 év alatt), elmentem, de nem éreztem jól magam, nem tudtam beszélgetni senkivel, nem is akart beszélgetni velem senki. Nem tudok ellazulni emberek között. Szeretnék, de nem megy.

Biztos nem vagyok egy szimpatikus figura. A középiskolában egyszer, amikor az egyik osztálytársamnak magyaráztam valamit az egyik házival kapcsolatban, talán matekból, vagy nem tudom, akkor ő azt mondta, hogy nem is tudta, hogy én ilyen kedves vagyok, azt hitte, mogorva, barátságtalan típus vagyok. Pedig mindig szívesen segítek bárkinek, ha tudok. És mindig próbálok kedves lenni. A gimiben általános jelenség volt, hogy ha odamentem egy kisebb csoporthoz a szünetben, hátha be tudok kapcsolódni a beszélgetésbe, akkor másodperceken belül szó szerint elillantak az emberek, mindenkinek egyből valahol máshol volt dolga. Ha úgy mentem oda valakikhez, hogy meg is kérdeztem, hogy nem zavarok-e, akkor az volt a válasz, hogy de igen, most magánügyekről szeretnének beszélgetni. Ha iskolán kívül felhívtam az addig állítólagos közelebbi ismerőseimet "barátaimat", hogy nem megyünk-e el valahová, vagy egyszerűen csak ülünk be valahová egy teára, vagy bármi, akkor jöttek a válaszok, hogy "Most jöttem vissza a városból", "Vendégeink vannak", "Holnap dolgozok, kipihenten akarok menni", "Ma egész nap dolgoztam, fáradt vagyok", "Most nincs kedvem", stb.

Mára az lett ebből az egészből, hogy se barátaim, sem társam/párom sincsen, nem igazán tudok beszélgetni senkivel, nem történik velem semmi, nincs is miről beszélgetnem. Ez egy ördögi kör. Ha valaki mégis beszédre akar biztatni, nem tudok beszélni. Nekem nem megy a rizsázás, mint másoknak. Van, akinek sok minden eszébe jut akár egy darab üres papírról is, de nekem nem. És ez már nem csak a magánéletben hátráltat, hanem az élet más területein is. Nem tanultam meg kapcsolatot teremteni másokkal és kommunikálni, amikor ennek ott lett volna az ideje, most pedig már nem megy. Egyszer azt hallottam valahol, hogy Tarzan, vagy Maugli sem tudott volna megtanulni beszélni felnőtt korában, mert azt újonnan felnőttként maximum újratanulni lehet, de ha korábban sem tudtam, akkor felnőtt korban késő elkezdeni. Szerintem ez is ilyen lehet. Késő. Ezt már elrontottam. Igyekszem nem sokat panaszkodni. Igazából közönségem sincs hozzá. De a magamhoz való türelmem és pozitív hozzáállásom szinte már elfogyott. Kezdem feladni. És ez szakmailag sem tesz jót. Már nem tudok tanulni, mert nem tudok koncentrálni, minden elfelejtek, munkanélküli vagyok, az állásinterjúkon is komoly küzdelem, hogy magamról tudjak beszélni (jó dolgokat), meg kérdezni, mert ha valaki nem kérdez, egyből elbukja a állást, mert nem mutat elég érdeklődést.

Hogy milyen érzés? ROSSZ! Nem kívánom senkinek!