Hogyan tanuljak meg szeretni, ha már születésem óta képtelen vagyok rá? (több lent)

Legelső emlékeim óvodás koromról vannak. A gyerekek féltek tőlem, mert hiába voltam mindig is a legkisebb lány, aki a közelembe jött, azt megvertem - kivétel a család. (Az egyerlen, akiket szeretni tudok)

Általános iskola felsőosztályára tudatosult bennem, hogy mennyire magányos is vagyok. Kétsegbeesetten kezdtem hajszolni a barátságot. Rá két évre a szüleim elváltak és a trauma hatására kialakult, hogy nincs szükségem barátokra, mert úgy is csak elhagynának, ha már nem tudnak használni.

Szóval beletörődtem. Azóta nincs szükségem senkire, bár nagyon sok ember szeret és próbál közeledni felém. Látszólag semmi gond nincs velem, nem sajnáltatom magam, nem panaszkodom, mindig mosolygok, segítek, ha kérik, bohóckodok, hiperaktív vagyok, és tanulmányokat illetően is első vagyok iskolai szinten. Magyarán kívülről tökéletesnek látnak, amíg nem közelednek felém.

Aki pedig megpróbál barátkozni, általában megutál vagy elhidegül tőlem. Jogosan. Nem tudok senkihez sem kötődni! Mindenkit kihasználok, nem érdekelnek a panaszaik, utálom hallgatni a sajnáltatásukat, nyűgnek tekintem, ha folyton velem akarnak lenni vagy ha rendszeresen tőlem kérnek segítséget, megvetem, ha folyton számítanak rám és megbíznak bennem, de mindenekelőtt ki nem állhatom, ha kimutatják a szeretetüket irántam (ölelés, puszi, fejsimogatás stb.). És azt hiszem, ez nekem fáj a legjobban.

Ami azt illeti, hiába érzem magányosnak magam, változatlanul megmarad az a gondolat, hogy senkire sincs szükségem.

Nyolcadikosként, bolond fejjel azt hittem, hogy a szerelem megoldás lehet, mert elvileg az intenzív érzéseket vált ki. Kapcsolatba is kerültem egy fiúval, de nem tudtam végül megszeretni. Azóta undorodom az emberi érintéstől. Utáltam a testiség minden pillanatát az egyszerű érintéstől kezdve - ennek ellenére több mint egy évig tartott és a szexig terjedt. Bár azt nem akartam megtenni.

Később a nyolcadikos lány osztálytársaim miatt mélységes gyűlöletet kezdtem érezni a korombeli lányok iránt, és a mai napig is rémessé válik a közérzetem, ha lányok akarnak velem barátkozni. A fiúkkal nincs bajom, mert hatodikos korom óta fiúk között vagyok. Mégha ez nem is volt barátság, de legalább néha, ha nagyon magam alatt voltam, megengedték, hogy hallgassam a beszélgetéseiket és velük nevessek. Talán emiatt is alakult ki bennem egy kicsit fiúsabb életstílus.

Azt a hiányt, hogy nem tudok szeretni, ázsiai romantikus rajzfilmekkel és képregényekkel pótlom (ez max 3 hónapot jelent évente). És - bár boldog és független embernek tartom magam - annak ellenére hogy utálom az érintést, néha olyan jó lenne, ha egy fiú barátilag megölelne vagy megnevettetne. Azt hiszem, mindannak ellenére, amit írtam, talán épp az szívem legtitkosabb vágya, hogy szeressenek és én viszont szeressek.

De mégis mit tehetnék? Voltam már pszichológusnál, de szimpla szavak nem segítenek rajtam. Muszáj az egész életemez így leélnem?

Nagyon örülnék, ha tudnátok valamit javasolni! Köszönöm, ha elolvastad ezt a sok mindent. Sajnálom, hogy ilyen sokat írtam...

17/L