Mit tegyek a barátnőmmel? Egyáltalán, mi a fene ez? Hogyan lehet rajta segíteni? Lehet-e egyáltalán?

Már most elnézést a terjedelem miatt, igyekszem tömören összefoglalni a problémát.

A történet úgy kezdődik, hogy vagyunk mi, a legjobb (és legrégibb) barátnőm, meg én. Ovis korunk óta ismerjük egymást, szomszédok voltunk mindig is, és amióta járunk és beszélünk, barátok vagyunk.

Na már most. Ő egy elég nehéz jellem. Akaratos, önfejű, stb. Az a fajta tini (volt), aki ténylegesen a lázadást és a megbotránkozást tekintette életcéljának, merthogy "ő olyan életet akar élni, amiről mesélhet az unokáinak". Na igen, ahova ez fajult mostanáig, arról szerintem nemhogy az unokáinak, de egy kicsit is távolabbi barátjának már nem mer mesélni...

Mindig is én voltam az élő lelkiismerete, aki ha kellett, igenis lekevert neki egyet és ha kellett, igenis megmondta neki a magáét, hogy lebeszélje olyasmiről, amiről le kellett beszélni. Csakhogy a gimi után két külön egyetemre mentünk, nemhogy két külön városban, de két külön országban is. Ezzel együtt ugye nyilván nem töltöttünk együtt annyi időt, eltávolodtunk kicsit, már nem voltam/vagyok neki ott, hogy az úgymond "helyes" úton tartsam, és megvédjem önmagától. Bár bevallom, ebbe már kezdtem is belefáradni, mert hiába idősödött, nem nőtt be a feje lágya, és egyre nehezebb volt jó belátásra téríteni.

Most ott tartunk, hogy 21 évesek vagyunk. Ő megszökött otthonról, a szüleivel összeveszett, nem is beszélnek, ott hagyta az egyetemet, hogy kocsmát nyisson, de addig pincérnőként dolgozik (szintén egy kocsmában), ahol minden nap részeg, és minden nap más pasival megy haza. Fű, cigi természetesen benne van a buliban, a minap mesélte, hogy nemrég el is adott némi marihuánát. Nem sokat, de attól még...

Na és a szerelmi ügyei. Gimiben volt az első és eddigi egyetlen igazán komoly pasija, akivel szakított, mert túl korán volt túl komoly, nem akarta lekötni magát. Így mostanra átesett a ló túloldalára. Az aznap megismert pasikhoz jár el, egyszerre több szeretőt tart (szexkapcsolatnak nevezi ezeket), akik közül már több is volt, hogy nős férfi. És idősebb nála vagy 20 évvel, gyerekek és minden. Ha van is éppen hivatalos "párja", képtelen hűséges maradni, kb 1 hétig örül neki, de utána tovább folytatja a szeretői kapcsolatait, megcsalja, és nem érti, miért rossz ez. Merthogy ez csak szex, nincsenek érzelmek. Az érzelmi megcsalás rosszabb lenne. Mindeközben meg sír, hogy senkinek nem kell, mindenki kihasználja, és az ő (a mi) korunkban már mindenkinek van szerelme, párja, házasodik, satöbbi. Nekem is van komoly kapcsolatom, és még sose voltam hűtlen. Így ugye kicsit ellentmondunk a madarat tolláról mondásnak, de...

Szeretnék neki segíteni. De nem tudok. Most már nagyon kicsúsztak a kezünkből a dolgok. És hiába, hogy nem az én dolgom, az ő élete, mégiscsak nehéz elszakadni attól a fajta felelősségtudatról, ami gyakorlatilag egész eddigi életem végigkísérte, amikor mindig ott voltam valakinek "anyáskodni", hogy ne tegye tönkre magát, a jövőjét, a lehetőségeit. Amíg egy légtérben voltunk, és minden nap találkoztunk, könnyű volt, na de így? Amiket csinál, már nálam is nagyon durván kiveri a biztosítékot (büszkén meséli, hogy az egyik szeretője feleségével kávézott? Komolyan??). Szeretném támogatni, helyes útra terelni, de csak azt látom, hogy szépen lassan csúszik lefelé a süllyesztőben. Pedig különben okos lány (lenne), már az intelligenciája meg lenne sok dologhoz, matek egyetemre járt, amíg ott nem hagyta, és különben kedves és jószívű. Csak sérült. És nem tud ezzel mit kezdeni. Amíg ott voltam neki én, mint a lelkiismerete, addig volt, aki szembeszegüljön a hülyeségeivel, és volt, aki terelgesse. De már ő is lassanként felnő, meg kellene tanulnia maga belátnia a rossz döntéseit. De nem teszi. Nem tudom, hogy ez az én hibám-e, hogy amikor az ember szépen lassan felelősséget tanul, akkor is én voltam, aki helyette hozta meg az erkölcsi döntéseket, és nem volt rá lehetősége, hogy magától jöjjön rá, vagy csak simán ilyen jellem, tényleg nem tudom. De amit most művel, azt rossz nézni, viszont már nem vagyunk olyan viszonyban sem, hogy ezen segíteni tudjak. Jobb esetben havonta találkozunk, de most már még annyiszor sem. Hetente beszélünk ugyan, de az nem olyan, mint mikor naponta ott vagyok vele, az élete részeként.

Ebben kérem tehát a segítségeteket. Tudom, az ő élete, nem kellene beleszólnom, de én magam is örülök neki, ha néha van valaki, aki segít a nehéz pillanatokban. És az ő életében mindig is én voltam ez a valaki, de már nincs senki hasonlója. Barátai ugyan vannak, de elég domináns jellem, azok inkább alattvalók. Nem igazi barátok.

Ti ilyenkor mit tennétek? Azért abba is gondoljatok bele, hogy már tizenéve barátok vagyunk, ovi óta, és ezt csak úgy a semmibe veszni nem hagynám.

Köszönök előre is minden segítő szándékú véleményt, hozzászólást, hasonló történetet.