Szerintetek mennyire probléma ha egyáltalán nincsenek barátaim?

Szóval 20/L vagyok, vagyis megfordultam már pár közösségben. Az is elmondható rólam, hogy nagyon szeretek új közösségbe menni, mindig izgulok hogy milyenek lesznek a többiek. Nem vagyok savanyú, szeretek beszélgetni, gyakran én kezdeményezek. Ès nem vagyok betokosodva sem, mindenről van vélemènyem (amit nagyrészt megtartok magamnak, nehogy visszaéljen vele bárki)

Sok ismerősöm van, persze, mint mindenkinek, de szinte nem is beszélnek velem. Vagyis úgy néz ki a történet, hogy szeretnek velem dumálni, viccelődünk, jó a hangulat, de ha valaki más haver feltűnik a színen, kivétel nélkül mindenki "otthagy". Egy idő után minden társaságban én vagyok az, akihez senki nem szól, pedig ennek semmi oka. Ha ketten-hárman vagyunk, igyelszem hogy mindenki egyenlően megszólaljon, én is igyekszem bekapcsolódni, de kb. Feleslegesen mert akkor is azt érzem hogy kimaradok a beszélgetésből.

Nem szoktam idegesítő lenni, se pletykás nem vagyok, valamint nem erőltetem ami nem megy.

De így meg azt veszem észre hogy senkire nem tudnám azt mondani hogy barátok / barátnők vagyunk. Mindenki az utolsó esetként gondol rám, ha valahova nem akar egyedül menni/ nem akarja egyedül csinálni.

Ugyanez a helyzet párkapcsolati tèren is. A barátom szakított velem, majd visszament az exéhez. Azért, mert hiányzik neki, és feltörnek a régi érzései, aminek nehéz parancsolni. (nem hanyagoltam el őt, mindent megtettem érte, ami csak telik tőlem, de hiába szerettem. Sokat gondolkoztam rajta, és arra jutottam hogy mit szenvedjek elmúlt, elmúlt na és aztán. Lehet hogy jobb is ha nem vagyunk együtt)

De azóta az összes férfiról azt gondolom hogy "ha mondjuk lehetőségem lenne rá hogy összejöjjünk, nem is tudnám hogyan kezeljem, hiszen úgyis kiábrándulnék belőle, vagy ő hagyna el" "akkor meg minek ismerkedni, nincs rá szükségem" "amióta egyedül vagyok a kedvem is jobb" stb..