Hogyan tudnék végre tovább lépni? Hogyan lehet feldolgozni, hogy az az ember akit 10 évig a legjobb barátnőmnek tartottam, talán soha nem volt az, hogy nem bízott bennem annyira, hogy megossza velem az élete teljesen szétesett?
Szóval ez a lány 5 éves korom óta a legjobb barátnőm volt. Legalábbis én azt hittem. Mindig együtt voltunk, mindent együtt csináltunk, szinte alig volt vélemény különbségünk, ugyan azokat a dolgokat szerettük. (Ezt sose értettem hogyan lehetséges, hiszen szinte teljesen eltérő személyiségek voltunk.) Ő volt a legfőbb bizalmasom és azt hittem én is az övé. Aztán egyszer bejelentette, hogy a szüleivel elköltözik az ország másik felébe, mivel ott nagyon jó munkalehetőséget kaptak. Ez eléggé megviselt, nyilván való volt, hogy azt akivel addig a legtöbb időmet töltöttem, ezentúl jó esetben talán látom 3x évente. Természetesen ezzel nem terheltem, igyekeztem támogatni, hiszen ő sokkal jobban ki volt borulva. Azután sokat tervezgettük, hogy mikor és hogyan tudunk majd találkozni, nyilván ebből szinte semmi nem valósult meg. Miután elköltöztek, főleg telefonon és neten beszéltünk, az első néhány hónapban minden nap. Ha haza jött a nagyszüleihez látogatóba, nálam is mindig aludt legalább 1 éjszakát. De egyre inkább éreztem, hogy valami nagyon nem jó. Rengeteget mesélt az új helyről, új suliról, új barátokról. Eleinte nagyon örültem, hogy könnyen hozzászokott, beilleszkedett, csak egy idő után befészkelte magát a gondolat, hogy talán túl könnyen, hogy minden amiről mesél túl tökéletes. Így vissza gondolva teljesen nyilván való volt minden hazugsága, de azt hiszem én akartam hinni neki. Nem is emlékszem már mi volt az amit végül már nem tudtam elhinni és meg is mondtam neki. De akkor mint a dominó, borult minden. Minden kétségemet és fájdalmamat rázúdítottam ami addig majd egy év alatt felgyűlt bennem. Akkor azt hiszem őszintén beszélt velem. Kiderült, hogy azért költöztek el olyan messzire, mert a szülei elváltak és nem akartak botrányt maguk körül. Emellet az összes kis és nagy hazugsága is az új tökéletes életéről. Biztosan rettenetes időszak volt neki ez a válás, el sem tudom képzelni mennyire. Mégsem tudok neki megbocsátani. Nem tudom miért nem bízott bennem annyira, hogy ezt megossza velem, miért nem támaszkodott kicsit rám, mikor én bármiben, bármiben támogattam és segítettem volna őt. (Ha nem is ért volna sokat, de legalább megbeszélhette volna valakivel.) Képtelen voltam utána bízni benne. Képtelen voltam boldogan vissza emlékezni a közös múltunkra, mert mindenről csak az jutott eszembe, hogy az vajon igazi volt-e. Nagyon nagy törést okozott bennem, azóta már nem tudok igazán bízni senkiben, azt nézem folyton, hogy akivel beszélek az vajon mennyit és miben hazudik.
Ez már lassan 5 éve történt. Azóta nem beszéltem vele egyszer sem. De ha meghallom vagy meglátom valahol a nevét, vagy egy képet róla, még mindig összeszorul a mellkasom. Az eset után persze kérdezősködtem a közös barátainktól és sok olyan apróságot megtudtam róla amitől csak még távolibbnak éreztem.
(Bocsánat, hogy ennyire hosszú lett és köszönöm, ha elolvastad. Egy kicsit jól esett kiírni magamból.)
Abszolút ellened tudok csak írni, ne haragudj. Már megbocsáss, csak azt ne hidd hogy ezt te sokkal szörnyűbb dologként élted meg, mert mi az hogy hazudott mindvégig?!
Ha tényleg a barátja vagy, nem durcáskodol ezen és próbálod támogatni. A szülők válása hihetetlen nagy teher, sajnos meg tudom érteni a barátnőd.
De egyébként ilyenkor mire gondolsz? hogy majd egyetért veled a többség hogy hu de kicsesztek most veled, vagy mi?
De kisgyerek vagy te!
Majd túllépsz rajta, ha kicsit komolyabban fogsz gondolkozni, meg lesz némi említésre méltó élettapasztalatod.
Elolvastad a kérdést? Na azt szeretném tudni.
Dehogy kell egyetérteni velem, nem is értem miben akarsz/nem akarsz egyetérteni. Csak feltettem egy kérdést és vázoltam rá a szituációt.
Nem tehetek arról amit érzek, nem tudom befolyásolni, csak azt tudom, hogy fáj és ettől valahogy szeretnék megszabadulni.
2-es vagyok.
Van egy mondás, illetve bizonyos szituációkra egy szólás, (nem a mi kultúránkban, de minden emberre igaz) valami olyan a lényege, hogy :
Az életemet egyedül élem.
Ez azt jelenti, hogy lehet akármilyen barátság, szerelem, házasság, bármi, az ember akármilyen közel kerül valakihez, az attól még nem lesz ő maga, mindenki saját maga vívja meg a csatáit.
Mindenki egyedül születik, és egyedül hal meg. A kettő között pedig sokszor van olyan helyzet, amit az ember egyedül él meg, dolgoz fel.
A szülők válása elég komoly dolog ahhoz, hogy ebbe a kategóriába tartozzon, pláne serdülő korszakban, mikor még könnyebb dolgokat se tud az ember rutinosan kezelni.
Minden embernek mindig lesz egy olyan belső magánélete, amit nem fog megosztani másokkal.
Ő se tehet róla, hogy akkor úgy érezte, hogy ezt senkivel nem kell megosztania.
Hozzáteszem a szüleitől is ezt a példát látta, hiszem képesek voltak az ország másik végébe költözni, csak hogy ki ne derüljön...
ő meg kitől vegyen példát, ha nem a szüleitől?
Én úgy látom, hogy ezt egyedül te hozhatod helyre, csak ahhoz ennél sokkal több élettapasztalat kéne, hogy bele tudj gondolni az érzéseibe.
Ha ez menne, akkor felül tudnál emelkedni ezen, és teljes szeretettel bizalmat adnál neki.
Csak így érhetnéd el, hogy az egészből azt szűrje le, fölösleges hazudnia neked, hiszen az igazságtól nem megy tönkre a barátságotok.
Így viszont az ellenkezőjét éred el.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!