Emiatt vége lehet a barátságnak? Volt valaki ilyen helyzetben?

Van egy régi barátom, csak hébe-hóba tartjuk a kapcsolatot, max. havonta összeülünk. Ő egy nagyon különc srác, durván álomvilágban él. Nekem is meg van a magam keresztje, de én folyamatosan dolgozom azon, hogy megálljam a helyem.

Én szeret(t)em őt, ahogy van, egy különleges embernek tartom, avval együtt, hogy néha fogom a fejem milyen hülyeségei vannak (pl. mennyire nem látja reálisan az emberi kapcsolatait, ezért érdekes helyzetekbe hozza magát amire nagyon rá tud csodálkozni), én mindig próbáltam bajtársiasan mellette állni, értelmezni ezeket a dolgokat. Viszont az utóbbi időben nagyon érzékenyen reagálok, mikor egy kalap alá vesz minket. Mindig úgy fogalmaz, mintha tök egyformák lennénk, és az ő kudarca a mi közös kudarcunk. Mintha neki ez lenne a lelki megnyugvás, hogy nem baj, hogy sérült vagyok, mert a cimborám is pont ilyen nyomi, mint én. Pl. próbáltunk ismerkedni, egyikünknek se jött össze, ő meg rögtön levonja a bölcsességet, hogy "nem való ez nekünk", "mi nem ilyen típusok vagyunk". Pedig én ezután fölállnék és folytatnám, de közben a bicska kinyílik a zsebemben, mikor ő lazán megjegyzi, hogy egyformán életképtelenek vagyunk.

Mára jóformán emiatt kerülöm a társaságát, mert elegem van, hogy bizonygatnom kell, hogy én nem így látom a helyzetemet és ő meg azt csinál amit akar. Komolyan nem volna vele bajom, ha két külön személyiségként tartana minket számon, de így nagyon "lehúzónak" érzem.

Egyébként már a régi kebelbarátja is nagyon a lelkébe gázolt, mikor kikérte magának, hogy ők nem egyformák.

Szerintetek kegyetlenség emiatt eltávolodni valakitől?