Aki nem keres, annak nem hiányzol? Mit jelent ez egy barátságban? Avagy az életünk során minden barátságról kiderül, hogy nem is volt az?

Volt egy jóbarátom, tényleg, akiről azt hittem, annyira egy hullámhosszon vagyunk, hogy ez tuti életre szóló barátság lesz, mert senkivel olyan jól nem tudtuk megérteni egymást, mint vele. Én nő vagyok, ő férfi, mindketten családosak, és közös baráti társaságunk volt, aztán mi költöztünk, ő meg elvált a feleségétől. Tartottam benne a lelket, tényleg, volt, hogy az éjszaka közepén felhívott, hogy pánikrohama van, nem tud kivel beszélni, csak rám számíthat. A férjem meg mondta, persze, beszélj vele nyugtasd meg, mármint telefonon, félreértés ne essék tényleg csak jóbarátként gondoltam rá. És persze mivel nehéz helyzetben volt a válás miatt, hát segítettem, ahogy tudtam, sokszor órákig hallgattam telefonon. Na de. Kisgyerekes családanyaként az időm véges sőt folyton rohanásban vagyok, sokszor valami terhére tudtam időt szakítani rá. Utólag most már úgy látom, önmagamat szorítottam háttérbe, a férjem egyszerűen csak azt mondta, hagyom magam kihasználni. De hát azért vannak a barátok, nem? Kértem, hogy hétvégén ne keressen, mert a hétvége a családomé, megsértődött. Kértem, hogy írjon messengeren mielőtt felhív, hogy alkalmas-e, fel volt háborodva, ő nem fog írkálni, a barátoknak nem kell bejelentkezniük időpontra! És megkaptam a rosszalló kritikát, hogy mindig csak ő keres engem, én meg nem. Hát ezek után hívtam én egypárszor, amikor volt egy kis szabadidőm, hát képzeljétek, ha rosszkor kerestem, megmondta, hogy most nem ér rá, mert fáradt, aludni szeretne stb. Na akkor jött a pofára esés. Én a semmi szabadidőmből szorítok neki időt áldozatok árán, ő meg a tenger szabadidejében csak akkor beszél velem, ha neki úgy tartja kedve!!!

Egy idő után azért sok kis kétely volt bennem is. Apró kis odaszúrások, burkolt köntösben kritizálások, kezdtem úgy érezni, nem vagyok én itt megbecsülve, csak kihasználva. Kipróbáltam egy kísérletet. Megbeszéltük, hogy inkább én keresem telefonon, ha van egy kis szabad időm, de ő bármikor írhat, ha hiányzik neki egy kis beszélgetés, kerítünk rá időt, megerősítettem benne, hogy nyugodtan írhat. És innentől kezdve én nem kerestem. Megfogadtam, hogy nem keresem, csak ha ő fog. Mit gondoltok? Keresett? Hát nem!!! Ennek egy jó féléve, én csak vártam, vártam, magamban sokat gondolva rá, hogy így veszítek el egy örök(vagy annak tűnő) barátot. De miért? Kicsit fáj és veszteségként élem meg, a költözéssel így is elvesztettem pár jóbaráti kapcsolatot, és félek újakat kötni, az új munkahelyemen is távolabb tartom magam mindenkitől, pedig jó fejek, de félek már a csalódástól.

Meséljetek. Nektek volt ilyen, hogy legjobb barátban csalódtatok és hogyan éltétek meg? Szeretnék továbblépni, elfelejteni.