Hogyan legyek jó barát, ha hallgatom a problémáit és igazából többnyire inkább féltékeny vagyok? Hogyan legyek jó barát, ha többet érzek iránta?

Van egy szaktársam, akivel viszonylag közeli barátok vagyunk, amióta ismerjük egymást, tehát az első egyetemi évünk óta.

Igazából első év fele óta többet érzek iránta, mint ami barátként helyénvaló lenne. Viszont ezek az érzéseim másfél éve tartanak, és tudom, hogy nincs semmi esélyem nála. Tudom, hogy ennek a srácnak van párja, aki ráadásul szintén fiú. Ő nem tudja, hogy tudom, hogy láttam kézenfogva többször egy másik fiúval, láttam őket csókolózni is, meg azért azok a homályos kézfogós képek az instasztorijában... Hogy is mondjam, látszik, hogy egyik kéz sem egy lányé. Ez a barátom azt sem tudja, hogy én amúgy többet érzek iránta, elég rosszul fejezem ki az érzelmeimet, mindig mindenki félreérti a nonverbális jelzéseim, ha nem magyarázom meg azt, hogy mi jár a fejemben, akkor mindig mindenki azt hiszi, hogy totál hideg és közömbös vagyok, ha épp nem viccelődöm. Le merném fogadni, hogy a testbeszédem nem árult el előtte. Konkrétan ha érzelmeket akarok kifejezni nonverbális kommunikációval, akkor azt séma szerűen elő kell adnom, és erre figyelni a kommunikáció közben, mert kulotnonem látszik rajtam mondjuk az együttérzés, akkor sem, ha amúgy érzem. Ráadásul én amúgy elég sokszor randiztam annak ellenére, hogy őt szeretem, és ő ezekről a randikról tud. Semmi jele nincs annak, hogy mit érzek iránta, és szeretném, hogy ez így is maradjon.

Ez az egyik ok, amiért rossz barátnak érzem magam. Mert valójában nem egészen úgy gondolok rá, mint egy barátra.

A másik ok pedig a féltékenyséh/irigység a részemről.

Mind a kettőnknek vannak problémái a tanulmányainkat illetően, csak ezek nagyon más jellegűek.

Én az első évben felelőtlen voltam, rossz volt az időbeosztásom, a másodévre meg több magánéleti probléma beütött, eléggé elhanyagoltam a tárgyaim. Ezzel egyrészt összehoztam egy legjobb esetben is egy kis egy éves csúszást az öt éves képzésen. Másrészt van egy tárgyam, amit negyedjére vettem fel mostmár, és ha idén se sikerül, akkor kirúgnak.(Mert nem fogom kérvényezni az önköltségesre sorolást)

Neki meg ehhez képest az a legnagyobb baja, hogy az egyik oktató is azzal nyaggatja, hogy foglalkozzon x kutatási témával egy tehetséggondozó programon belül, a másik y témáról akarja meggyőzni, a harmadik meg azt szeretné, hogy legyen demonstrátor ez a barátom. És hogy neki számtalanszor vissza kellett már utasítani a lehetőségeket, mert ő semmilyen plusz dologgal nem akar foglalkozni, mégis többször felhozzák neki.

És így hallgatom, hogy neki ez baj, előadom a megértő jó barátot, aztán magamban meg azt gondolom, hogy "bmeg, neked épp az a bajod, hogy előtted van egy csomó szakmailag jó lehetőség?". Valójában nem vágyom pontosan azokra a lehetőségekre, amiket ő nem győz elutasítani, nincs kifejezetten ilyen ambicióm, hogy tegyek érte, de biztos vagyok benne, hogy nem mondanék nemet, ha felmerülne. Viszont nekem ez ambició szinten a "másik irányba" van még, azért teszek is, de még így sem jön össze.

Én nem akarok rossz barát lenni. Ő jó barát, meghallgat (ha egyáltalán beszélek a bajaimról, ami nálam ritka), igazából ha én beszélek például a tanulmányokat érintő, egészen más jellegű bajaimról, akkor ő mindig segíteni akar, de néha akkor is felajánlja a segítséger, ha amúgy meg sem említem, hogy épp bajom lenne. (Nem fogadok el segítséget, mert többnyire az időbeosztásom, és a magánéleti gondokból adódó mentális gond, és a hozzáállasom a baj, nem az, hogy mondjuk magamtól nem érteném az anyagot)

Igazából pocsék barátnak érzem magam. Nem tudok segíteni soha neki, legbelül meg nem helyes érzések fognak el, ha rá gondolok. (Itt inkább a féltékenységre célzok, mintsem a szerelemre)