Barátja maradnál egy depressziós embernek?

Tapasztalatból tudok írni, mert évekig barátja voltam egy depressziós embernek.

Folyamatosan programokat találtam ki, hogy kimozduljon, meghallgattam ha rossz napja volt. Mindig ő volt a téma, hogy neki minden mennyire rossz. Biztattam, tényleg őszintén mellette voltam. Nekem se volt épp jó időszakom akkor. Viszont ha véletlenül jó dolog történt velem, nem volt szabad elmondanom neki. Aztán nem tudtam tovább titkolni, hogy sok hónap után végre kaptam munkát. Nem dicsekvésből mondtam, de kevesebb időm lett vele találkozni. Onnantól kezdve meg se nyitotta az üzeneteim. Ez több éve volt. Azóta összefutottunk a városban és elfordult.

Szóval nehéz téma ez nekem ...

N

Én most egy ideje ebben a helyzetben vagyok. Tapasztalatból írom, nem egyszerű. Ideig óràig lehet csinàlni, de téged is leszív és elszakít csalàdtól és baràtoktól. És nem szàndékosan csinàlja, de akkor is kihívàs ha aktívan küzd ellene mert amúgy jó ember.

4 év utàn oda jutottunk hogy néha talàlkozunk, akkor hív amikor akar, ha nagy krízis van akkor jöhet éjszaka közepén is. Viszont az hogy nàlunk legyen hónapokig az màr nem fér bele. Plusz titokban anyagilag tàmogatom azzal a feltétellel hogy minden alkalommal kér dàtumos alàíràst a kezelő orvostól amiről képet küld, hogy tudjam van az egésznek értelme.

Lehet mondani hogy ilyen meg olyan vagyok, de idővel màr sok. És nekem is van csalàdom, és életem. És a gyerekeket sem akarom ennek kitenni főleg hogy arra is könyörögni kellett hogy zuhanyozzon.

Őszintén szólva.. nem tudom, hogy képes lennék-e rá. Gimiben volt egy lány, akivel nagyon jóban voltunk, aki utolsó évben a szorongás és depresszió jeleit mutatta, feltehetőleg az érettségi és felvételi miatt, meg az egyéb, közelgő változások miatt is. Próbáltam tartani benne a lelket, mellette lenni, de egy ponton túl már nem ment. Mert ahhoz kevés voltam laikusként.

Egyszerűen olyan mértékben szívott le, hogy belőle csakis a negativitás dőlt, hogy olyan mélyen volt, hogy már mindent felnagyítva élt át, és mindent személyes sértésnek vett. És egy ponton már magamon éreztem, hogy én sem vagyok többé önmagam.

Tényleg mindent megtettem, hogy javuljon a helyzete, számíthatott rám végig. Ő viszont alig tett érte bármit is, néha, mintha, kifejezetten élvezte is volna az egészet.. A vége felé egyre határozottabban mondtam el neki, hogy ez így nem jó, tegyen ő is lépéseket, hogy rendbe jöjjenek a dolgok, de állandóan veszekedést kreált belőle. A barátság legvégére már minden egyes beszélgetésnek veszekedés lett a vége. Végül ő szakította meg a dolgot.

Egyrészt bántott a dolog, közben meg mégis felszabadultnak éreztem magam onnantól. Nekem is megvoltak a magam gondjai, ami felől sosem érdeklődött, amire még ő is rápakolta előtte a sajátjait.

Nekem is sok tapasztalatom van depressziós és lelki problémákkal küzdő emberekkel.

Ráadásul az első akkor volt amikor még csak 14 éves voltam. Az akkori barátnőm gyerekkorunkban fizikailag beteges volt, de ez nem volt súlyos. Mindenkinek megvan az osztálytársa, aki a kirándulásokon rosszul van, ha elmondod, hogy orvoshoz mentél valamivel, rákontráz. Ő is ilyen volt. Aztán 14 éves korunkra már nagyon fel akarta magára hívni a figyelmet, de szerintem nem mondott vagy tett olyanokat, amit egy figyelemre vágyó kamasz ne tenne meg. Viszont, ugyanúgy, ahogy az előttem szóló is írta, csak panaszkodni tudott, rémesebbnél rémesebb dolgokat mesélt, aminek jó ha a 2% volt igaz, de még ez sem volt gond.

Hanem egyszer bejött sebekkel a kezén és azt mondta, hogy őmaga csinalta és bevallotta, hogy nem érdekli az élet.

Akkor kellett beavatnom az ofőjét a dolgokba és az ofő beszélt vele. Kicsit féltem, hogy mit szól majd a barátnőm, de láttam, hogy jólesett neki.

Na nekem ez volt az a pont, amikor rájöttem, hogy

1. Veszélyes a barátsagunk a barátnőmre, mert ha vagdossa magát csak azért, hogy szóljak az ofőjének, mi lesz a következő... Esetleg olyan, amivel visszafordíthatatlan károkat okoz? Vagy ha nem figyelek egyszer, amiatt hal meg?

2. 14 évesen nem voltam alkalmas klinikai szakpszichológusnak. Nem volt rá képesítésem és, valjuk be, nem ugyanaz pár otthoni gondot meghallgatni és lereagálni, mint egy személyiségzavart kezelni.

3. Nekem ez lelkileg megterhelő lett, amit az is bizonyított, hogy sírtam amikor a lány ofőjevel beszéltem.

Ezért döntöttem úgy, hogy megszakítom vele a barátságot.

Szóval akik szerint ronda dolog a bsjban magára hagyni a másikat, annak igaza van addig a pontig, amíg a barátság nem megy át abba, hogy összeomlunk tőle vagy veszelyeztetjük a mentális zavar elszenvedőjét.

És őszintén szólva se nem akartam 14 évesen a barátnőm temetésére menni miután egy hülyesége nem jól sült el, se nem akartam ennyit törődni a barátnőm drámájával, amikor nekem is megvltak a saját problémáim.

Csak addig, ameddig ezzel a viselkedésével nincs rám káros hatással. Illetve, ha akar ezen változtatni.

Ha engem is lehúz vagy évek óta nem látok ebben változást részemről nem tudna tovább menni a barátság.