Fiúk/lányok ti hogy viseltétek mikor elvesztettétek a legjobb barátotoknak hitt személyt?(mármint ha eltávolodtatok)

#2

Eltávolodtunk, először fizikailag (költözés) aztán minden értelemben. Nem vesztünk össze egyáltalán. Ilyen az élet. Vannak új barátaim.

Én úgy vagyok már vele, hogy nem is értem hogyan lehettünk barátok. Túlfejlődtem mentalitásban, önismeretben. Először akkor csalódtam, amikor teljesen ugyanazt gondoltuk egy bizonyos munkahelyi szituációban, csak én ki mertem állni magamért és a többiekért, nem tűrtem tovább az igazságtalanságot, "asztalt borítottam". Ő meg berezelt, és még a nyalisok közé állt. Ja, persze én voltam a rossz, aki sokat képzel magáról, meg hogy otthagytam a kollégáim, amikor épp szabadságolások voltak.

Mennyi, de mennyi panaszt hallgattam, most is emlékszem szinte minden szóra.

Na azóta is ott dolgozik.

Engem eleinte nagyon, de nagyon bántott, mert fontos volt számomra, és ténylegesen sok időt is töltöttünk egymással, volt/van egy rakat közös emlékünk. De tiszta a lelkiismeretem, mert én igyekeztem megmenteni a barátságot, csak egy ponton már nekem lett kínos, hogy mennyire különbözik a dologhoz való hozzáállásunk.

Semmi veszekedés, vagy hasonló negatív nem volt, szimplán a távolság indította el az eltávolodást, illetve a tény, hogy mennyire máshol tartunk az életben, pedig 2 évvel sem idősebb nálam.

Nehezen!

Én most élem át másodjára. A gyerekkori legjobb barátnőmet egy biztos pontnak hittem, aztán egy kis hülyeségen összekaptunk és vége lett az egésznek. Mindketten tehettünk róla, nem kezeltük felnőttként és őszintén szólva semmit sem tudtam pl.: olyanról, hogy asszertív kommunikáció. Éretlen voltam és hülyén viselkedtem! Az ő hibáit nem fogom sorolni, ha másban kerestem volna a hibát sosem tudtam volna fejlődni. Azokon neki kell dolgoznia! Nagyon összetörtem utána, sokáig emésztett a dolog. De már megbékéltem és bár nem beszélünk a legjobbakat kívánom neki. Talán osztálytalálkozón (ha lesz) normálisabban állunk majd egymáshoz.

A mostani (hát lassan volt) legjobb barátnőmmel pedig az eltávolodás van jelen. Nem vesztünk össze, szimplán nem tudok vele azonosulni. Mikor megismertük egymást ugyanabban az élethelyzetben voltunk, úgy éreztem mintha saját magammal beszélgetnék. Elkezdett dolgozni egy helyen, amit most nem részleteznék. Nem íteltem el miatta, az ő élete az ő döntése, de lassan ez hatással lett a személyiségére. Az ottani lányokkal barátkozik, akik teljesen más értékrenddel rendelkeznek. Ezzel nincs semmi baj! Csak olykor eszembe jut milyenek voltunk. Már nem ő az akinek elsőként elmondok mindent. Sőt szinte semmit se mondok el, vagy nagyon ritkán 1-2 dolgot, mert alig beszélünk. Megváltozott a barátságunk és már inkább régi ismerős , mint legjobb barát. De ez így van rendjén. Változunk! Lehet egyszer még találkoznak az útjaink, de most a sajátomat kell járnom ahogy neki is. Kitartást kérdező!