A kisbabám miatt romlott meg a legjobb barátnőmmel a kapcsolatom? Ilyen lehetséges a tudtomon kívül?

Őszinte leszek, én nem érzem, hogy igaza lenne. Minden más baráti kapcsolatom megmaradt, sőt, mivel több a szabadidőm, mint a baba előtt, sokat is javultak. Kivéve a legjobb barátnőmmel, ami nagyon fáj, mert évtizedes barátság a miénk (huszonévesek vagyunk amúgy).

A kislányom 5 hónapos, de azt tudni kell, hogy nem vagyok az a gyerekbe buz_lós típus, hogy mindenhová viszem magammal, csak róla beszélek mindenkinek. Szeretjük, imádjuk a férjemmel, de tudom, hogy a szingli, egyetemista barátnőimet hidegen hagyja az, hogy éppen hol tart a mozgásfejlődés, milyen hamar kezdte átaludni az éjszakákat stb. Van száz más téma, amiről tudunk beszélni, pletykálkodni. Kivéve a legjobb barátnőmmel, vele már tényleg alig beszélünk, most éppen egy hónapja nem is találkoztunk...

Ráadásul olyan dickmove-okat tol, hogy még a férjem is csak néz, mi történik. Pl. korábban minden nyáron mentünk ketten csajos nyaralásra, idén a baba még túl pici lett volna, hogy itthon hagyjam, úgy meg nem sokat pihentünk volna, ha viszem magammal. De mondtam, hogy jöjjön le egy hétvégére a balatoni nyaralónkba, férjem visszajön Pestre és mi csapunk egy csajbulit hárman a babával. Jó, szupi, jön persze. Megbeszéltünk mindent, akkor egész héten kommunikáltunk is vagy online vagy telefonon. Pénteken, mikor a férjem visszajött Pestre, én meg ott maradtam a nyaralóban a babával, írtam neki, hogy na ő mikor jön, csináljak-e vacsit majd vagy beüljünk valahová stb. Erre írja, hogy ő elutazott a szüleivel vidékre valami rokonuk szülinapjára, mert neki is lett szállás foglalva és csak a hét elején mondták neki... De még ha a hét elején is mondták, akkor is volt 4 napja, hogy szóljon nekem. És akkor nem két autóval megyünk le a Balatonhoz, nem dekkolok ott a gyerekkel egyedül, a férjem nem jön vissza Pestre stb. De nem, ő péntek délután írt, hogy ne várjam, mert nem jön.

Vagy volt egy kisebb mélypontom, miután a babánk megszületett. Nem depressziónak mondanám, de nagyon magam alatt voltam, valamiért nem bíztam magamban, abban, hogy lehetek jó anyuka, hogy működni fog ez a családosdi. Neki írtam, már akkor is mondtam, hogy mennyire rossz, hogy keveset találkoztunk mostanában, nem tudtunk annyit beszélni és leírtam, hogy mi a problémám, miket érzek. Annyit írt erre, hogy ez nem az ő dolga, ő nem a pasim.

Vagy még 1 éve kapott egy nagyobb összeget a szüleitől, hogy vegyen magának lakást. Már akkor bezsongtunk, hogy milyen jó lesz berendezni, majd menjek vele mindenhová, segítsek, hogy mi hogyan legyen és hogy az lesz a mi közös hobbink, hogy csinálgatjuk apránként. Most kérdeztem ezt is, hogy talált-e már valamit, mire mondja, hogy ja már nyár elején vett egy lakást, szeptember végén költözik be. Mondom dehát ezt nekem nem is mondtad, segítettem volna mindenben. Válasz: hát sok mindenben nem kellett, intéztük XY-nal igazából. Az "XY" a barátját takarja, akivel 7 hónapja együtt van... Nem mondom, hogy ő az oka ennek a nagy változásnak, de szerintem bőven közrejátszik ebben. És ezért fáj, hogy a legjobb barátnőm meg kb. rákeni a gyerekemre, hogy hát miatta alakult ez így...

Anyukák, ti éreztetek ilyesmit, miután babátok lett? Hogy kezeltétek? Érdemes "szaladni" a másik után, vagy hagyni kell, hátha észbe kap?