Van itt olyan, akinek egyáltalán nincsenek barátai és soha nem is voltak?

Nálatok miért alakult így? Próbáltok tenni valamit az ügy érdekében, vagy elfogadtátok, hogy barátok nélkül fogtok megöregedni?

Én 24 vagyok, de szerintem sosem voltak úgy igazán barátaim, sulis koromban volt pár osztálytársam, akikkel mondhatni jóban voltam, de sulin kívül soha nem kerestek, meg sokszor úgy éreztem a suliban is, mintha idegesíteném őket. Némelyikükről ki is derült, hogy rendszeresen kibeszélt a hátam mögött, pletykákat terjesztett rólam.

Azóta már dolgozok, de munkahelyen se jobb a helyzet, sőt. A munkatársaim nagy része utál, 1-2 ember van, akikkel elbeszélgetek a semmiről, ha nagyon muszáj, de ennyi.

Nem vagyok amúgy bunkó, sőt, amikor másokkal beszélek, sokszor úgy érzem, mintha úgymond tojáshéjakon lépkednék, mindig egy csomót mérlegelek, mielőtt egyáltalán megszólalok, hogy vajon ez nem sértő-e, ha megkérdezem, vagy nem értheti-e a másik félre a mondandóm, stb. De lehet, pont ez a baj, mert sokan mondták már rám, hogy karót nyelt vagyok, meg ilyesmi. Meg sokszor magamtól nem is nagyon kezdeményezek beszélgetést, mert attól félek, a másiknak pl. nem tetszene, amit mondok és hülyének fog nézni, vagy csak szimplán nem érdekli úgyse a véleményem egy adott dologról és emiatt mindig pár mondat után beáll egy kínos csend.

Viszont néha úgy vagyok vele, lehet, jobb is így, hogy nincsenek barátaim, mert ha lennének is, mindig attól félnék, hogy ez csak ilyen átmeneti dolog és előbb-utóbb úgyis valamivel megbántom vagy elüldözöm magamtól őket. Meg egyébként se nagyon tudok megnyílni másoknak, legalábbis személyesen és nem tudom elképzelni, hogy valakinek az érzéseimről, magánéleti gondjaimról beszéljek, vagy ők beszéljenek nekem ezekről és erre bármi hasznos tanácsot tudjak mondani. Szóval már kezdek kicsit beletörődni, hogy a páromon kívül sose lesz senkim, de ez néha kicsit elszomorít.