Vannak még igazi jó barátságok?

Azért kérdezek körbe, mert nem tudom eldönteni, hogy csak én vagyok rossz emberekkel körülvéve, vagy tényleg ilyen nehéz igazán jó barátokat találni?

Mindig nagyrészt olyanokkal sodort össze az élet, akik rám öntik a bajaikat, de nem hogy engem nem hallgatnak meg, még azt sem hallgatják meg, amit én a bajaikra reagálok, mintha csak a falnak beszélnének, aztán helló. Főleg az utóbbi években futok bele ilyen emberekbe, és egy idő után el is halnak ezek a barátkozós próbálkozások.

Azért sem értem, mert engem alapvetően őszintén érdekelne mások élete, szívesen hallgatom meg őket, és azt is megértem, hogy ha bajuk van, nincs kedvük ahhoz, hogy az én életemről hallgassanak sztorit. De az, hogy még azt se hallgassák meg, meg azt se reagálják le, amit az ő történetükre mondanék, az már egy új szint. Se tanácsra, se kérdésekre, se együttérző szavakra nincs reakció, csak öntik, amíg ki nem adják magukból, aztán elhallgatnak.

És csodálkozva gondolok bele, hogy gyerekként azt hittem, megfelelő társat lesz majd nehéz találni, de a férjemmel jól megvagyunk már több, mint 10 éve, ő jó barátom is egyben, ezért annyira nem bánt ez a barát téma, meg a testvérem is jó barátom. Csak "külsős" emberekkel járok így szinte mindig. Egyetlen olyan embert ismertem meg, aki nem csak önti rám a sok rosszat, hanem vannak érdekes beszélgetéseink, és kölcsönösen meghallgatjuk egymást.

A férjemnek is csak egy igazán jó barátja van, a többi "haverja" neki is olyan, amilyenről írtam.

Ez mennyire általános? Nektek mik a tapasztalataitok?

Ha vannak pozitív sztorijaitok, elő velük, azok visszaadnák a reményt.