Mit lehet kezdeni egy komolytalan emberrel?

Hosszú lesz, elnézést érte! Hol is kezdjem? Azt gondolom, világ életemben komolyabb voltam az éppen aktuális korosztályommál. A "komoly" szó alatt, szó szerint komolyságot értek, egyszerűen sosem volt gyerekes felfogásom, sőt kifejezetten irritált, ha valaki gyerekesen viselkedett a környezetemben már egészen kiskoromtól kezdve. Ez természetesen elég sok gondot okozott az életem során. Amolyan karótnyelt, tudálékos gyereknek tűnhettem, ezt persze a tásaim nem kimondottan tolerálták, rendszeresen voltam "bullying" áldozata, habár akkor még nem ismertük ezt a szót (én csak bas*tatásnak hívtam). Mivel látták rajtam , hogy ha idegesítenek, akkor agresszíven reagálok (bár igazából nekik mindegy volt hogy hogyan, csak valahogy reagáljak) ezért elég hamar én lettem akinél mindenki bepróbálkozott a fas*ágaival. Ezeket többnyire azért igyekeztem kezelni valahogy, adott esetben ignorálni, több-kevesebb (inkább kevesebb) sikerrel. Később, a középsuli alatt is megtaláltuk egymást az ellentéteimmel (a komolytalan, vicceskedő, helyi-vagyány-csávókkal), ott már azért megtanultam kiállni magamért, de azért elég sok sza*ságot kellett elviselnem a suli végéig. (Itt megjegyzendő, hogy a személyiségem fejlődéséhez és a túl komoly viselkedésemhez nagyban hozzájárult, hogy van egy alkoholista, agresszív, nárcisztikus, munkamániás apám, akinek az volt akkoriban a hobbija, hogy a saját gyerekeinek megkeserítse az életét. Persze ezzel az "elkövetők" nem voltak tisztában.). Középsuli után egyetemre mentem, azt már mondhatni zökkenőmentesen és sikeresen végig csináltam, már 5 éve dolgzok és a munkámban is minden rendben van, igazából kiemelkedő sikereket értem el, elég szépen épül a karrierem.

Ahogy teltek az évek szép lassan felismertem, hogy tulajdonképp, végsősoron én magam voltam a probléma, hiszen: viselkedésemet tekintve nem illettem a többiek közé, öltözködésem mindig stílustalanabb/szegényesebb volt, másokhoz képest sokkal alacsonyabb szocializáltsági szinten álltam és szerettem "okoskodni". Abban a korban nem tolerálja a környezet, ha valaki bármiben is eltér az átlagtól, mindentől függetlenül, sajnos ez ennyire egyszerű. Középsuli utolsó éve ellőtt lehetőségem volt kiutazni pár hétre néhány társammal küldföldre, az egymásra utaltság meghozta a gyümölcsét: életre szóló barátságokat kötöttem, kibékültem a legnagyobb ellenségemmel is. Ekkor ismertem fel, hogy úgy lehet feloldani a problémát, ha szembe nézek vele és közeledem azok felé, akiket addig gyűlöltem és minden erőmmel igyekezek legalább egy semleges viszonyt kialakítani velük. Az a pár hét egy nagyon komoly forduló pont volt az életemben, talán az eddigi legnagyobb, sok-sok évre nyúló, hosszútávú következményei lettek. Ma már persze ismerem a személyiségemet. Tudom, hogy introvertált vagyok és tisztában vagyok a szociális képességeimmel, illetve hogy bizonyos cselekedeteimet milyen, a szemilyiségemből fakadó tulajdonságok motiválják.

Most, hogy megvolt a felvezető sztori, rétérek a feltett kérdés témájára. Sajnos legnagyobb igyekezetem, személyiségem radikális fejlődésének ellenére, mind a mai napig nehezen viselem el a komolytalan, mindenből viccet csináló, értelmes/mély beszélgetésre képtelen embereket. Sajnos van egy ilyen személy a baráti társaságomban és tudja Ő is jól, hogy nem épp a szívemnek legkedvesebb ember. Ez a valaki minden lehetséges alkalmat megragad, hogy engem nevetség tárgyává tegyen a többiek előtt, legyen az személyes összejövetel, vagy facebook csoport. Számtalanszor igyekeztem tudtára adni, hogy nem szeretem az ilyesmit, értem a poént, de alacsonyabban van ingerküszöböm amikor már nem poénnak veszem az "elmés" megjegyzéseket. Sokszor volt, hogy beleálltam a dologba és próbáltam önírónikusan saját magamon viccelődni. Próbáltam teljesen ignorálni is. Bármit csinálok, nem tudok szabadulni az idióta lúzer szerepétől, akiből hülyét lehet csinálni és jót lehet rajta röhögni. Ami a legfájóbb az egészben, hogy sajnos elegendő egyetlen ilyen ember a társaságban ahhoz, hogy szép lassan mindenki beálljon a sorba, kihasználja a helyzetet és velem szórakozzon, olyanok is, akiktől ezt az ember a legkevésbé várná. Amit viszont nagyon nem értek: tőlem mindenki elvárná, hogy állandóan pozitív, laza, jókedű, vicceskedő legyek és soha ne vegyek magamra semmilyen bas*ogatást, de az senkinek nem fut végig az agyán egy pillanatig sem, hogy én ilyen vagyok amilyen, valamennyire tudok változni, de nem 180°-okoat és talán, néha, kicsit tiszteletben lehetne tartani az én érzéseimet is, esetleg egyenlő félhez méltóan, tisztességesen viselkedni velem. Sosem tudtam rájönni, hogy ezt miért nem lehet megtenni?

Visszakanyarodva a "mókamesterre" és végül eljutva a feltett kérdésre: mit lehet tenni egy ilyen emberrel? Hogyan álljak egy ilyen személyhez, mi lehet az ideális kommunikációs forma?

A segítőszándékú válaszokat előre is megköszönöm! 27F