Miért érzem ezt, ha lányként lányokkal akarok barátkozni?

Egyszerűen sokkal gátlásosabb vagyok. Talán kicsit félek is tőlük. Hogy mit gondolnak rólam, hogy mennyire néznek le, mennyire szólnak meg majd azért, aki vagyok. Félek, hogy mivel sértem vajon meg őket, hogy mikor mondok olyasmit, amitől elborul az agyuk és megsértődnek vagy elfordulnak tőlem. Hogy minek barátkozzak velük, hiszen mindegyiknek van már egy legjobb barátnője és rám amúgy sem kíváncsiak, csak unalomból keresnek majd és annak a másik barátnőnek majd kibeszélnek. Hogy valamit elszúrok majd és nem fogja őket érdekelni a bocsánatkérésem, csak mégjobban beolvasnak nekem.

Volt pár lány barátságom, de olyan dolgok miatt ért véget, amit azóta sem tartok racionálisnak. Múltkor egy mások által is ártatlannak vélt mondat miatt lettem elhordva mindennek, akárhogy próbálkoztam, nem tudtam megbeszélni.

Vannak poénok, amik az egyik pillanatban működnek, a következőben meg megkapom a lenézést és azt, hogy egy bunkó, bántó paraszt vagyok.

Volt, hogy egy időpont nem volt jó nekem, amiért bocsánatot is kértem és minden szarnak el lettem hordva. Hogy mit képzelek, szemét vagyok, önző szar. És utána többet nem beszéltünk. Csak ítélkezve néztek rám és ha együtt volt óránk, hallottam a hátam mögül, hogy milyen undorító és gyomorforgató vagyok, hogy például az allergiám miatt tüsszögök épp.

Egyszerűen úgy érzem magam néha, mintha szándékosan belém akarnának állni. És félek. És úgy érzem, nem értem a lánybarátságok esszenciáját, mert olyan dolgokat nem bocsátanak meg nekem, amiknél sokkal nagyobbakat tettek ellenem, én pedig tudtam legyinteni rá. Mintha direkt az lenne a terv, hogy ellenem menjenek. Nem tudom, lehet én nem vagyok komplett...