Miért vagyok ilyen? Mi történik?

Az egész tavalyi tanítási évben történt. (2018) de előtte ebben az évben (nem tanítási) történt velem egy baleset, 2018. Április végén. El törtem a lábam és meg kellett műteni, ezért abban az utolsó másfél hónapban otthon voltam. Az akkori barátaim mind kiutáltak, egész nyáron rám se néztek, de a legjobban az akkori legjobb barátnőm viselkedés fájt. Csak úgy semmi előzmény nélkül kijelentette, hogy vége a barátságunknak, majd egész nyáron szidott. 2018. Szeptemberében barátok nélkül kezdtem meg az új tanévet.

Egy új osztálytárs jött hozzánk, legyen a neve Juli. Juli volt az egyetlen az osztálybol aki foglalkozott velem egy minimális szinten, én pedig el kezdtem hozzá egyre jobban kötődni, ami egy idő után elért oda, hogy legjobb barátság. Ez 2018. December elejéig tökéletesen ment, az baráti kapcsolataim, főleg Julival, kezdtek kialakulni. De aztán elmentem egy másik műtétre december közepén, hogy ki szedjék a labambol a csavart, amit ugye egy fél éve be tettek. 2 hét maradt már csak a suliból amikor elmentem. Abba a 3 napba amit a kórházba töltöttem még minden jó volt, aztán mikor haza mentem, az utolsó sulis napokba kaptam azt az üzenetet, hogy Juli mennyire jól elvan nelkulem, teljesen megváltozott stb.. Ez meg is látszott, és így észre vettem, hogy a többi lány osztály társamra féltékeny vagyok, aki hozzá szól julihoz. El kezdtem számon kérni, folyton össze kaptunk minden kis jelentektelen semmin. Összesen 1 napig volt mindig harag, utána mintha misem történt volna. Közbe még jobban elkezdtem kötődni hozzá, és a más baráti kapcsolataim meg romlottak. Julcsi és köztem eljött egy olyan idő, mikor Julcsi engem egyáltalán nem keresett, mintha nem érdekelné hogy mivan velem, és neki egyáltalán nem vagyok fontos. A többi osztálytársunkkal nagyon jól elvolt, és sokszor vágtam a fejéhez, hogy velem miért nem ilyen, velem miért bánik olyan másképp stb.. Kialakult egy olyan szokása, hogy hetekig nem ír vissza egyik közösségi oldalon se, mert nem látja az üzenetet,hog, hogy jött volna. Legtöbbször át mentem amolyan zaklatásba is mikor huzamosabb ideig nem kaptam választ. Aztan mikor megjelent, mindig mondott valamit, ami néha felért egy kifogással, de persze elhittem, de a legközelebbi ilyennél már megint megkezdtem ezt a zaklatást, és hiába volt bennem, hogy megint ugyan azt csinálja, mint múltkor, de valamiért mégsem hittem el, nem tudom pontosan. Március elején járunk. Legrosszabb osztálykirámdulas volt egész eddigi életemben. Nagyon sok dolog nem úgy történet ahogy az el volt tervezve, és tudni kell rólam, hogy utálom, ha megmásitják a tervemet. Szóval ezen a kiránduláson rengeteg dolog volt, ami nagyon bántott vele kapcsolatban, így a nap végére egymáshoz sem szóltunk már. Egész hétvégén nem válaszolt az üzeneteimre, én pedig megállás nélkül sírtam. Végül ezen is sikerült túl lépni és egész nyár végéig minden normális volt. Megvoltak a kis össze zörrenések se semmi komoly. Aztán augusztusba végre sikerült lejönnie hozzám, de abba a 2 napba míg itt volt csak a telefonját nyomta, ami nekem egyáltalán nem tetszett, ezért mikor haza ment ezt hozzá is vágtam. Ebből jött az, hogy neki nagyon elege lett, és véget vetett az egész baratságunknak. Egyszerűen nem bírtam feldolgozni, annyira mély bánatba estem, hogy nem bírtam mosolyogni, ha rá gondoltam elkezdtem sírni, nem bírtam felfogni, hogy a második barátság, amiben tán a legjobban bíztam, ilyen könnyem és szörnyen vége legyen. Pszichologusnál is jártam még április május környéken egy másik helyzet miatt, de erre is volt kitérő egy két órán, de nem volt semmi.

Még a mai napig nem tudom elengedni SS felfogni, hogy vége. Julcsi többé már nem szeret úgy, mint a többi osztálytársunkat, néha több hétig még egy szia mizut sem vág hozzám már csak úgy néz rám mint egy ismerősre.

De valahogy nem tudom őt elengedni, nem megy. El akarom de nem tudom.

Valami mentális betegsegem lenne, vagy tényleg mi lehet a bajom?

Már kezdek félni magamtol és az érzéseimtől.

Esküszöm, hogy semmi ferde hajlamom nincs. Én tudom, nekem még sosem keltette fel nő a figyelem.

Erősen fontolgatom, hogy megkérem anyukám, hogy jarasson megint pszichologushoz, mert valakivel meg kell ezt beszélni, de anyával nem tudom, mert csak lenéz, Julcsi előtt meg az önbizalmam valahol -100 körül mozog, és félek előtte kimondani szavakat, pl, hogy legjobb baratság, szeretlek. Sőt minden barátsággal kapcsolatosak dolgot félek kimondani neki, félek, hogy esetleg elitel vagy sírni nem merek előtte, mivel attól félek, hogy gyengének, érzelmi nyomoréknak tart majd. Amit az elején mondtam, hogy mikor még legjobb barátnők voltunk mit műveletem vele, nagyon megbánatam nem gondoltam át elégszer a dolgot. Hirtelen harag volt. Nagyon szégyellem magam.

Tömören ennyi, remélem lehetett érteni.

Tényleg csak normalis válaszokra vagyok kíváncsi.

Köszönöm