Hogyan tegyem túl magam a múlt dolgain?

20 éves lány vagyok, 2 éve végeztem a középiskolai tanulmányaimmal. Ebben az időszakban társasági ember voltam, sok barátom volt, sok helyre jártam, amolyan ,,lázadó" szerepet töltöttem be, emellett rendesen tanultam is, részt vettem az iskolai eseményeken, kimondtam a véleményemet (emiatt többször is volt konfliktusom pár tanárommal). A konfliktusok miatt, és néha bizony saját butaságom miatt (bulizás, féktelenség), az utolsó évemet szinte végigszenvedtem, sokan megbélyegeztek (ezt a történetet nem szeretném leírni most itt), depressziós voltam, utáltam ott lenni, utáltam az embereket, viszont ezek ellenére is ,,népszerű" voltam, sok igazi barátom volt, akikkel mindig együtt voltam, akikre támaszkodhattam, akik miatt túléltem ezt az időszakot.

Ezt követően jártam egyetemre, dolgoztam, most pedig ismét az egyetemen vagyok, de teljesen mást tanulok, mint először és, amit végig terveztem középiskolában. Én is érzem magamon a változást, megkomolyodtam, nem járok már bulizni, alázatosabb lettem, szorgalmasabb. Azonban a barátaim is eltűntek, az egész középiskolai közegből egyetlenegy emberrel tartom a kapcsolatot. Nem érzem magam a jelenlegi helyzetem miatt rosszul, sőt, vannak új barátaim, a kapcsolatom a párommal már több, mint 2 éve tart (és jó a kapcsolat), megtapasztaltam milyen az, amikor megdolgozunk igazán a sikerért, mikor azt csinálhatjuk, amit igazán szeretnénk, stb.. DE.. de mégsem jó valami...

Szép voltam, sikeres, de nem éreztem ott jól magam.. ezalatt a 2 év alatt viszont híztam 20 kg-t, a korábbi évekkel ellentétben egyáltalán nem érzem magam szépnek (régen ez nagyon máshogy volt), régen kaptam a bókokat, manapság nagyon ritkán... tudjátok, mikor tényleg tudja magáról az ember, hogy jól néz ki, majd annak a szöges ellentéte, mikor teljesen tisztában van azzal, hogy ő lett a társaság rút kiskacsája... Emellett pedig nagyon zavar, hogy bár nem én hagytam el a barátaimat, hanem ők engem, nem tudok ezen túljutni.. kisebb-nagyobb időközönként eszembe jutnak azok az emlékek, mikor állandóan együtt voltunk, mikor erről szólt az életem, a feltétlen szeretet és bizalom, ami köztem és köztük kialakult.. ma pedig már hiába tanulunk a legtöbben egy városban, nem is találkozunk egymással, mint két idegen szinte, a köszönésen kívül elmegyünk egymás mellett mindannyiukkal.. tudom, nem kellene foglalkoznom velük, ha csak így ,,el-elmaradoznak", de akkor sem tudok túljutni azon a sok emléken és, hogy mi miatt hanyagolhatnak el engem ennyire.. nagyon rosszul érint és tudom, hogy nem tesz jót, érzem, hogy ez a lelki tipródás, ha nem is minden nap, de ott motoszkál a fejemben, egyedül érzem magam, igazi barátok nélkül. Főleg mikor a különböző közösségi oldalon azt látom, hogy az én életem üres lett és semmilyen, pláne ahhoz képest, hogy pár éve még milyen társasági ember voltam sok ismerőssel és baráttal, akit szerettek és akire sokan felnéztek, az övéké pedig ugyanolyan és, ami számomra a leginkább zavaró, hogy a barátságuk is megmaradt, csak nélkülem.

Senkinek nem tudok erről beszélni a páromon kívül, viszont ő nem tudja átérezni teljes mértékben ezt a szituációt, illetve én sem tudtam beismerni mostanáig, hogy nekem fájó pont ez, hogy már ezek az emberek nem az életem részei, mert mindig én kerestem őket, ők egy idő után már engem nem, emiatt pedig még nehezebb ez az egész.

Szerintetek mit tegyek? Esélytelen, hogy ismét jóban legyek velük. Mit gondoltok, hogyan kellene ezen túljutnom? Egyszerűen nem tudok túllépni a középiskolán én, aki a legjobban utálta, aki a leginkább szabadulni akart tőle.