Azok, akik rengeteg sértést kaptak gyerekkorukban, tinikorukban, milyen felnőtté váltatok, milyen életetek van?

Rettenetesen nagy önbizalomhiányt okozott számomra minden téren. Szorongtam ha emberek közé kellett mennem,bemeséltem magamnak hogy semmire nem vagyok jó,hasztalan vagyok. Viszont elkezdtem sportolni. Végre éreztem hogy valamiben tehetséges vagyok és ez mindent megváltoztatott és erőt adott a folytatáshoz(öngyilkosság helyett).

Most már teljesen "normális" vagyok,de pár szúrás oda ahol a legjobban fáj és hamar össze tud omolni a lelki világom. De úgy érzem sikerült egy egészséges életet felépíteni magamnak.

Én szimplán különc voltam, de annak tudtam alapjait, majd önismeretbe vágtam.

Művész lélek vagyok, INTP-T személyiség típus (népesség 3%-a), mensa IQ tesztjét max pontszámmal zártam...

Szolid, magamnak való... Persze, hogy kilógok a sorból a mai napig.

+Nem cigizek, nem kávézok, nem fogyasztok se drogot, se alkoholt...

(Középsuliban a dokinak elmondtam, nem szeretnék kirándulásra menni, mert a birka nép csak szex, pia...stb. ki szeretném hagyni, majd kiírt)

Kinézetem miatt sok volt a perverz zaklatóm...

Nagyon megvetem a férfiak zömét, akik csak kinézetre ugranak, felületesek.

Randin csak bologattak pl alkotási témákra, nem is figyeltek mit mondok... Csak a lyuk járt a fejükben.

Sokszor csak felkeltem, kifizettem a részem és elköszöntem.

24-25 éves koromban tettem helyre magam:

Azért piszkáltak, mert más vagyok.

Viszont rá kellett ébrednem, hogy ez a különbség csak pozitív dolgok halmaza.

Most már csak lenézem s kinevetem azokat az embereket a múltból, főleg mikor látom ki hova jutott és hogy néz ki. (+10-30évvel öregesebbek).

Felemelem fejem, mert amit elértem kivül-belül s karrierben ...rengeteg idő, munka van benne.

Sokat örlődtem lelkileg, volt hogy a gerincem olyan szinten fájt a lelki okoktól, hogy a befecskendezett érzéstelenítő hatott csak, de akkor végig fekve voltam.

Felkelni, mozogni pokol volt. Ordítva bőgtem "nem tudok megmozdulni, felkelni" vagy csak odébb rakni egy széket is.

Lelki dolgok,akkori munkahelyi állapotok (paraszt nép), +mellette másik meló és extrába a vállalkozási projektek.

De túl vagyok mindenen s kijelenthetem:

Erős lettem, szép jelen s jövővel. :)

Bár én még csak a fiatal felnőttek kategóriájába tartozom a 21 évemmel, de..

Általános iskola felső tagozatában nagyon sokat kaptam. Fizikailag nem annyira,inkább a lelki terror volt sok.

Reggelente a buszon teljesen ismeretlen vagy látásról ismert korombeliek, pár évvel idősebbek adták a tockosokat, mert volt 2-3 felbujtó akik azt mondták nekik. Kiállni nem igazán mertem ellenük, mert 2x akkorák voltak mint én. Sértegettek, lerombolták az önbizalmamat. Kiközösítettek az osztályból, nem vettek be közös programokba, bármit csináltam leszólták, nem barátkoztak velem/jöttek oda hozzám, csak ha bántani akartak.

Ezek miatt letörtem, elhanyagoltam magam, igénytelen lettem, ez sem segített sokat a helyzetemen. Az osztályfőnököm is rendszeresen beszólt a külsőmre, illetve tesiórákon a teljesítményemre (tériszonyosként nem mertem kötélre mászni, és gerincferdüléssel nem voltam hajlandó fejenállást csinálni, labdajátékokban is iszonyat béna voltam). A sportolók is rám szálltak emiatt. Ezalatt az idő alatt az életemet a 4 fal közt töltöttem, számítógépes játékokkal és csak annyira mentem ki bárhova is amennyire feltétlenül muszáj volt.

Aztán eljött a középiskola. Nem basztattak, lett társaságom, de önbizalmam még nem volt. 11.-ig a képeket visszanézve nem voltam túl szép.

Társasági életem itt sem sok volt. 3-4 haver volt akikkel tudtam ezt-azt csinálni, de lekhelyeinkből adódóan csak ritkán. 11. félév környékén csodával határos módon lett egy barátnőm, akivel 1 év után vége lett, de ez az 1 év hatalmasat dobott az önbizalmamon. 12. környékére elkezdtem alakulni, 13.-ra már azt mertem mondani magamra, hogy nem is nézek ki olyan rosszul.

Most itt vagyok, 21 éves egyetemistaként, saját stílusomat követem, sajátos életszemléletem van, emberek akiket a barátaimnak mondhatok, járok kocsmázni, szórakozóhelyekre, társasjáték estekre. Eléggé filozofikus beállítású vagyok és érdekelnek a deep témák, van társaságom akivel ezeket megbeszélhetem.

Saját erőből lábaltam ki ebből az egészből. Nem mondom hogy újra átélném, de hozzásegítettek ahhoz aki vagyok. Mivel én voltam olyan szerencsés hogy magamtól túléljem, segítek a hasonló helyzetben lévőknek, hogy könnyebben túléljék ezt az időszakot, ne kelljen átélniük amit nekem. jótékonykodok. Toleráns és empatikus vagyok az emberekkel szemben, végtelenül türelmes, de nagyon szokimondó és sokszor kritikus.

Ha nem lettek volna ezek a dolgok, biztos vagyok benne, hogy nem ilyen lennék.. Nem tudnék segíteni másoknak, nem lennék (szerintem az vagyok) egyedi és nem lennék a mostani önmagam.

22 vagyok, túl nagy felnőtt pályát még nem futottam.

Cinikus, némi arroganciával és túltolt önbizalommal kompenzálok túl, ha emberek közt vagyok.

Eből adódóan baromi sokakat megtévesztek, és nap végére belefáradok az álarc viselésébe.

Én nem kaptam sértést (legalábbis nem emlékszem) a családban, viszont figyelmet sem sokat. Emiatt megtanultam csendben maradni. Úgy voltam/vagyok vele, hogy felesleges mondani, ha úgysem hallgatnak meg. Mai napig vannak szociális problémáim. Nehezen kezdeményezek, ami azért rossz, mert tartalmas beszélgetésekre, kellemes társaságra lenne igényem.

Nagyon érzékeny ember vagyok - ez a külső,ön nem látszik (100+kg, kopasz ) . Nehéz kifelé önmagamnak lennem.

Kicsit úgy érzem, hogy szerepeket játszom. Megtanultam alkalmazkodni a környezetemhez, hogy ne legyek minősítve és inkább meghallgatok másokat, mintsem meséljek, így legalább van bennem egy olyan érzés, hogy ez az én döntésem, hogy nem figyelnek rám és nem az van, hogy mondanám, csak nem hallgatnak meg.

Van feleségem, két gyerekem. Igyekszem nem továbbadni a hozott "mintát".

40f

Sz@r.

Semmi önbizalmam sincs, vénszűz lettem

F