Másnak is megváltozott a barátaival a kapcsolata, miután szült? Mit tegyek, hogy el felejtsem? Ti hogy csináltátok?

"Akkor tehát ha van egy barátotok, akinek tervei vannak és ezek érdekében életmódot kell váltania és belevág valamibe, ami őt boldoggá teszi, ellenben nagyon nehéz neki, akkor ti elvárjátok, hogy az illető erről ne is beszéljen nektek?"

Nem.

Te ezt nagyon kiforgattad, és nagyon sarkosan állítod be.

Szó sincs arról, hogy ne lennénk kíváncsiak az életére, vagy hogy mikkel kell megküzdenie, de az már sok, hogy CSAK erről tud beszélni, és semmi másról.

Egyébként szerintem meg lett válaszolva a kérdés, és gyakorlatilag a "másik oldal" egybehangzóan azt állítja, hogy aki saját bevallása szerint nem beszél a gyerekéről, az valójában csak arról beszél.

Ez pedig tényleg nagyon lelombozó tud lenni egy idő után.

És a legnagyobb butaságnak tartom azt a mondatot, hogy ezek nem is voltak igazi barátságok.

De igen, azok voltak. Hiszen az a 2 ember megértette egymást, jól kijöttek, számíthattak egymásra, voltak közös élmények, közös érdeklődés, volt miről beszélgetni, ami mindkét felet érintette.

De az egyiknek megváltozik az élete, és mindez eltűnik, egyetlen fő témája lesz, ami a másiknál nem játszik: nem lehet azt mondani, hogy a szülő nő hibás lenne, de azt fogadjuk el ilyenkor, hogy az ő oldaláról változik meg ez a kapcsolat, és tűnnek el a fentebb felsorolt dolgok.

A másik ugyanaz az ember, ugyanazokkal a barátság-igényekkel, amiket már nem kap meg, akkor szerintem nem a másik a hibás.

Nyilván nem arra akarok kilyukadni, hogy bármelyik fél hibás lenne, de egy kialakult barátság attól működött, ahogy ketten kialakították. Ha ez a dolog az egyik oldalról megváltozik, akkor azt nem biztos, hogy a brátság túléli hosszú távon.

Ettől az még a legszebb barátság lehetett, amíg voltak közös dolgok. De ez elmúlik.

Szomorú. A szerelem is elmúlik. Akkor ez is olyan, hogy ha véget ér, akkor az soha nem is volt igazi szerelem?

Remélem érzi, aki ezt írta, hogy mennyire bugyuta érvelés volt ez.

És még valami: senki ne higgye azt, hogy annak a barátnőnek, aki nem szült, ez jólesik, és könnyű neki. Ugyanúgy meggyászolja ezt a barátságot, sőt, talán neki még nehezebb.

Saját példám, de szerintem rengetegen tudnak csatlakozni: elvesztettem a legjobb barátnőmet, és egy űrt hagyott maga után. Ő is elvesztett engem, de neki van, ami betöltse az űrt, és az ő élete így is teljes.

Ő bármikor talál új, kisgyerekes barátokat, akikkel tud beszélgetni, ovis anyukák, iskolás osztálytársak szülei, stb.

Az, aki nem szült, nem talál még egy olyat, akivel együtt nőttek fel, együtt szereztek élményeket. Visszafelé a múltba nem lehet lépni, így szerintem sokkal nagyobb annak a vesztesége, aki baba nélkül kényszerül lezárni egy barátságot.

Márai halhatatlan szavaival élve:

"Ha egy barát megbukik, mert nem igazi barát, vádolhatjuk-e őt, jellemét, gyengeségét? Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban? Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar? Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hűtlen barátot, mint az önfeláldozót és hűségeset? Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség, mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól? S mentől többet ad, annál kevésbé vár viszonzást? S ha odaadja egy ifjúkor minden bizalmát, egy férfikor minden áldozatkészségét, s végül megajándékozza a másikat a legtöbbel, amit ember adhat embernek, a vak, a föltétlen, a szenvedélyes bizalommal, s aztán látnia kell, hogy a másik hűtlen és aljas, van-e joga megsértődni, bosszút követelni? S ha megsértődik, ha bosszúért kiált, barát volt-e ő, a megcsalt és elhagyott?"

Utolsó, ugyanígy voltam, az első 1-2 évben.

De ez nem működhet később, ha neked továbbra sem lesz gyereked.

Szerintem elég részletesen leírtam az okokat, de majd mindenki rájön a saját példáján.

Én is szerettem, sőt szeretem a barátnőmet, és próbáltam megóvni a barátságot.

Nyilván nem az első pár hónapban volt egy nagy törés, hanem lassan, fokozatosan történt.

Legyen a tietek más, mint a miénk volt.

Biztos, hogy mindig vannak kivételek, de a legtöbb eset sajnos a leírtak szerint alakul.

Akkor is, ha lepontoznak a gyűlölködők.

Márait meg amúgy eredetileg is gyűlöltem, nincs rosszabb és unalmasabb író nála, így a tőle származó idézetet sem tudom komolyan venni egy ilyen témára.

Nem várhatja azt, mert reálisan nézve, egy gyerek ezt nem tudja felfogni.

De ugye a kismama otthon van, naki felüdülés, ha érkezik hozzá valaki.

A barátnő meg alapesetben dolgozik, és az egész napos munka után még azt hallgatni, hogy a gyerek ordít... nem jó dolog.

A babás anyuka pedig természetes, hogy figyel a gyerekre. Pontosan ugyanezeket éltem meg.

Egy rövid történetet soha nem tudtam egyben végigmondani. Így elveszett a lényeg, mert ha minden mondat után megszakítanak egy zacskó chps-szel, vagy egy repülő kisautóval, akkor nem lehet normálisan beszélgetni.

Ebből kifolyólag az anyuka nem is tud normálisan figyelni a beszélgetőpartnerre, mert egyértelmű, hogy a gyereket lesi. Ezért nem is hibáztatható.

De mikor később messengeren folytatjuk a beszélgetést, és utalok az elhangzottakra, akkor olyasmit kérdez, amiről volt szó, és ez többször megtörténik, akkor már biztos vagy benne, hogy tök feleslegesen tépted a szádat, mert nem figyelt rád.

És pontosan ugyanez volt nálunk is: hogy mindig csak én mentem. Ő nem tud. Pedig van férj, nagyszülők, tesó, de biztos ilyenkor ívalami rossz érzésük van, hogy a környezetük megbélyegezné őket, ha eljönnének otthonról egy barátnős délutánra, otthonhagyva a gyereket. Sokan amúgy meg sem tudják oldani, de aki igen, az se nagyon teszi, mert biztos rossz anyának tartanák.

A barátnőm nem volt nálam kb 8 éve. Igaz, nem ugyanaz a város, de amúgy csak 20 km van köztünk. Ha én megyek hozzá, én is ugyanennyit teszek meg, és én mentem minden évben. Ez nem egy nagy távolság, busszal kb fél óra.

És ez is teljesen általános, 99%-ban elvárják, hogy a gyerektelen barátnő látogassa meg őket, mert ő könnyebben mozog. Ez igaz is, de éveken keresztül ez már nem megy.