Csak én tartom hülyeségnek a még most is javában tartó szelfiőrületet?

Ennyi erővel az összes olyan képet, festményt és mindent elégethetnénk a világon, amin egy embert ábrázolnak...

Értelme van, határokon belül, hisz megoszthatják ismerőseivel az élményeket, ami csöppet sem felesleges..

Ha meg akarunk valamit örökíteni, nem feltétlenül szelfivel érhetjük el azt. Van sok egyéb módja... legyen az csoportkép, vagy akár egy festmény.

Szerintem is hülyeség a "szelfizés".

Akkor valaki magyarazza el nekem, mivel jobb egy csoportkep vagy festmeny egy szelfinel.

Az nem valasz, hogy "mert ujdonsag, bezzeg az en idomben..."

Muveszeti erteke ugyanugy nincsen, emleknek pedig azt hittem nem gond fenykepezni.

23:55

23:51-es válaszoló vagyok.

Még csak 23 éves leszek, de szinte undorítónak tartom ezt a szelfiőrületet.

Az emberi tartás és méltóság elvesztését okozza/szimbolizálja.

Modern majomkodás.

Felőlem csinálják, de attól még nem értek velük egyet.

Nem új dolog!

[link]

00:08

Igen, sőt:

[link]

Ez csak egy dolog, nem változik a véleményem.

A szelfiket én se szeretem és nem is szoktam szelfizni, de ettől még része lett a mai képi kultúrának és attól, hogy nem tetszik, még nem fog eltűnni, ha sokan élvezik - pont mint bármelyik zenei, vagy egyéb művészeti irányzat. Mondjuk a szelfit művészetnek nevezni komoly túlzásnak tűnik, de ha azt nézitek, hogy ma ez a legkézenfekvőbb önkifejezési eszköz az emberek számára, akkor igenis van művészeti létjogosultsága. Verset, festményt, szobrot, zenét, egyéb műalkotást készíteni nem mindenki tud. Sokan ennek ellenére is szoktak próbálkozni vele, mert ki akarják fejezni az érzéseiket, hangulataikat és egyéb élethelyzeteiket. A szelfizéshez szükséges fényképezőgép ott van mindenki kezében, belekötve a médium, ahol közzétehetik ezeket azok számára, akiket ez érdekelhet.

Hogy ez csak magamutogatás és lájkvadászat volna? Miért, egy költő, festő, vagy egy zenész nem magamutogatásból, népszerűség iránti igényből alkot és publikál a közönség előtt? Ha pedig más alkotóról képesek vagyunk feltételezni, hogy a puszta önkifejezés maitt alkot, akkor a szelfitől miért vitatjuk el, hogy lehet annyi a célja, hogy valaki pusztán csak önkifejezésből készíti és osztja meg, hogy ő épp hol van, kivel és mit csinál, mert élvezi és ezt ki akarja fejezni? És miért feltételezzük, hogy akár az önkifejezés, akár az alkotni vágyás, akár a népszerűség hajhászás képes vegytisztán megjelenni és ezek nem keverednek különféle mértékben egymással? Szerintem egy kicsi van benne mindből és egyénenként változik, hogy milyen arányban motiválják valakinek a viselkedését.

Viszont nem mosnám össze a szelfit az önarcképpel, pláne a portréval és csoportképpel, mert sem funkciójukban, sem kivitelükben nem azonosak.

A szelfinek jellegzetes stílusjegye, hogy többnyire látszik a képen a kéz, vagy szelfibot, ami tartja a képrögzítő eszközt. Az is jellemzője, hogy mivel általában karnyújtásnyi távolságból készül, általában nagylátószögű objektívvel, aminek van bizonyos torzítása és mivel leginkább telefonnal csinálják, sőt sokszor kifejezetten rossz fényviszonyok között, így általában a végeredmény nem szokott túl jó minőségű lenni. Ez a műfaj jellemzően a mobilozással jelent meg és a közösségi médiával terjedt el, bár nyilván előfordult a filmes korszakban is, de nem volt olyan gyakori és annyira elterjedt - már csak azért sem, mert a filmes gépeknél nem volt divat akkora látógszögű objektívet használni, amivel karnyújtásnyiról belefért az ember, akinek meg volt ilyen, annak általában eszébe se jutott ilyesmire használni - de itt is biztos voltak kivételek.

Az önarckép egy nagyon régi műfaj és a korábnan linkelt történelmi kép is ilyen. Ez nem szelfi, hanem önarckép. A fotós letette a gépet valahova és beállt elé. Távkioldóval, vagy időzített önkioldóval sütötte el a gépet. Önmagát fényképezte, de nem a saját kezében tartva a azt. Másik régi formája ennek, amikor tükörben fényképezi magát a fotós és látszik a gép is a képen. Ilyenek is nagy számban készülennek a filmes korban, Robert Capa, Vivian Maier és sokan mások is készítettek ilyen képeket magukról.

Ennek az egyértelmű felelevnítése a tükörben készült fotó, amit szelfiként is sokan csinálnak (ma a közösségi oldalakon általában ezek is jobbára mobilos vacak képek, gyakran egy rendetlen fürdőszobával, vagy nyilvános WC-vel a háttérben.

A portré célja, hogy a fotóalanyt bemutassa. Ez lehet egy igazolványép jellegű sterilebb, beállított kép éppúgy, mint egy az ember személyiségét, környezetét, tevékenységét is bemutató, könnyedebb, emberközelibb, élettelibb kép is valakiről. Az igazán jó portrék általában nem egyszerűen valakinek az arca lefényképezve kb. mindegy hogyan, hanem nagyon is tudatosan átgondolt környezetválasztás, gondosan kidolgozott világítás és vagy tudatos beállítás, vagy a fotóalanyból tudatosan kiváltott érzelmi reakció megörökítése.

A csoportkép pedig általában annak a dokumentuma szokott lenni annak, hogy bizonyos emberek valahol valamiért találkoztak. A csoportképek művészi értéke már inkább megkérdőjelezhető. Viszont a dokumentum értéke nem. Ezeknek a fotóknak általában nem akkor és ott van igazán jelentősége, hanem évekkel, vagy akár történelmi távlatokban nyernek értelmet, amikor visszanézi az ember és elkezd gondolkodni rajta, hogy kik is voltak még ott, mi lehet vajon velük, kinek hogyan alakult később az élete, stb.