Mi a baj velem?

"Vajon a gyerekkorom és az elfojtás miatt lettem ilyen?"

igen. Ha kéred, küldök privben néhány írást/könyvet, ami segítő lehet, hogy magadra találj.

Az a baj, hogy ebben a mondatodban összefoglalod a lényeget: "A múltat többé kevésbé sikerült feldolgoznom de úgy érzem hogy egy roncs vagyok." Ami az, hogy nem, nem sikerült feldolgoznod. Az egész leírásod annak a cáfolata, hogy feldolgoztad volna. És amíg azzal áltatod magad, hogy ez sikerült, addig esélyed sincs rá, hogy valóban feldolgozd. Hiszen ha nincs probléma, mit dolgoznál fel...?!

De ezzel nem vagy egyedül. Valamiért hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a múlt elmúlt, bármilyen szörnyű is volt nem hat már ránk, és a felnőttkori problémáink - amik akár teljesen béklyóba is köthetik az életünket - abszolút újkeletűek. Csak úgy lettek, abrakadabra! És jól belemélyedünk, detektáljuk, elemezzük, kivesézzük őket, de azt meggyőződéssel hisszük, hogy közük nincs a múlthoz, hiszen az már ugye nem érdekel minket, elmúlt, vége, szőnyeg alatt. Na és itt van a kutya elásva. Hogy más a feldolgozás és más az elfeledés. Az egyik megoldás, a másik túlélés. Gyerekként valamit kitaláltál, hogy túléld az egészet és sikerült és ez szuper! Csakhogy az ilyen gyerekkori túlélési stratégiák a felnőttkorban hirtelen mázsás bilincsekké válnak. És minél tovább nem foglalkozunk velük, annál súlyosabbak lesznek. Túlélési stratégia a kegyetlen, bántó gyerekkori környezetre az érzelemelfojtás. Felnőttkori eredménye a kapcsolatteremtési képtelenség, bizalomhiány, zárkózottság, érzelmek megélésének, kifejezésének nehézségei, kommunikációs blokkok és még sorolhatnám. Az itt egy oldalon át részletezett béklyók tehát tetszik-nem tetszik, őlordsága a Feldolgozatlan Múlt személyesen...!

A megoldás pedig innentől a Feldolgozás. Mégpedig ideálisan szakember vezetésével. Valamilyen testhezálló lelki tréningen, pszichoterápián, feldolgozó csoportban stb. Nyilván lehet alapozni könyvekkel, ajánlanám is a Mérgező szülők című klasszikust, de ennek megvan a veszélye, hogy az ember idővel túl okosnak kezdi képzelni magát és belülről amúgy is nehéz tisztán szemlélni önmagunkat, de ha még meg is vagyunk győződve arról, hogy mi vagyunk a legjobb terapeuták - onnantól garantáltan vakfoltba kerül a valós probléma!

Egy ilyen vezetett önismereti meló akár éveket is igénybe vehet, de megéri: egy jó terápián/terapeutával nemcsak megelőzzük a problémák kötelező súlyosbodását, de a meglévőkből is kijövünk. Nyilván sok fájdalommal jár, de ez a lélektana a feldolgozásnak: a sérülések úgy gyógyulnak, ha szembenézünk velük. Neked is szembe kell nézni azzal, hogy bántalmazott gyerek voltál. Akármennyire is megpróbálod az írásodban elmosni ezt a kérdést, hogy jaj hát az édesanyád beteg volt, meg minden rendben lett, amikor kezelni kezdték. Hol van kimondva az, hogy apa Bántalmazó? Hogy egy kisgyereknek nincs annál nagyobb horror, hogy az egyik szülő a másikra támad? Egy szörnyű valóságba csöppentél, ahol akiktől a biztonságot várnád kiszolgáltatott kisgyermekként, pont ők veszélyeztetik egymás biztonságát és a tiedet is. Hogy tanulhatnál meg érezni, ha csak rettegés és fájdalom jut ki? Hogyan, kiben bízhatnál így? Úgyhogy ha tényleg meg akarod oldani ezt a hosszú problémasort, akkor az első lépés, hogy lecuppansz róla. Megérted, hogy ez mind már csak következmény, amit ha egyesével próbálnál kezelni - mind csak tüneti kezelés, érintetlenül hagyva az őket generáló problémát. Ha nagy melóval egyet-egyet meg is változtatnál, az ok másmilyen megnyilvánulási formát fog találni. Ehelyett elkezdesz keresni egy számodra (nem kémiai úton) működő megoldást, egy önismereti utat, módszert, tréninget, pszichoterapeutát. Ha szerencsés vagy, hónapokon belül sikerül és megérezheted, hogy van kiút és a végén teljesen más ember leszel!