Mással is előfordultak már hasonló dolgok vagy csak én vagyok ilyen csodabogár? A felsoroltak csak az én személyiségemet fedik le?

1. Szerintem tipikus. A nosztalgia, a retro mindig is népszerű volt. Miért vágyunk vissza a múltba? Mert az idő megszépíti a múltat. A múlt pozitívumait – főleg ha ma hiány van belőlük – túlértékeljük, a múlt negatívumairól meg hajlamosak vagyunk nem tudomást venni. A 50-es években lehet, hogy innen nézve élhetőbbnek tűnik a világ, de hogy csak egyet mondjak, a születéskor várható élettartam nem 75 év volt, hanem 62 év. Csak hát ezzel nem annyira számolunk, mert mi a vágyainkat akarjuk etetni.

2. Úgy tűnik, ahogy a múlthoz viszonyulsz, úgy viszonyulsz a jövőhöz is. De erről majd lentebb…

3. Hasonló a véleményem, mint az első pontál. A gyerek felnőtt akar lenni, ez talán érthető, mert nem látja a felnőtt lét másik oldalát. Viszont a felnőtt újra gyerek akar lenni. Mert megfeledkezett arról, hogy milyen kellemetlenségekkel járt gyereknek lenni. Ha egy a gyerekkorára nosztalgikusan visszagondoló felnőttet visszaültetnénk az iskolapadba, rettentően szenvedne. Nyilván élvezné is az életet hétvégén, szünidőben, sokkal jobban megbecsülné ennek az értékét, de összességében én azt gondolom, sokkal gyakrabban érezné nyomorultul magát, mint ahányszor nagyszerűen.

4. Videó… Erről a zenehallgatás jutott eszembe. Ma ha meg akarok hallgatni egy zenét, akkor beírom a címét a Youtube-ba. Az okostelefonoknak köszönhetően akár a vonaton utazva is. Régen ha hallani akartál egy adott dalt, akkor meg kellett venned a kazettát, amin jó eséllyel rajta volt ez a dal, meg egy tucat másik, ami annyit nem ér. Már ha forgalomba került Magyarországon. Ha nem, akkor ülhettél a rádió előtt akár órákig, hogy elcsípd, mikor adja a rádió, és fel tudd venni. Ha később meg akartad hallgatni az zenét, meg kellett keresni az adott kazettát, oda kellett tekerni stb… Az egész ott és akkor nem tűnt körülményesnek, hiszen ezt szoktuk meg, nem is nagyon sejtettük, mennyivel könnyebb lehet ez az egész. Pont ezért ma is nosztalgikusan gondolunk vissza rá, hogy „azok a régi szép idők, mikor még kazettára vettük a dalokat”. A fenéket voltak szép idők, ha ma kellene erre visszaszokni, igencsak húznánk a szánkat, roppant körülményes, idegesítő lenne. Pedig az élet egy igencsak lényegtelen részletkérdéséről van szó.

Viszont ez az idő előrehaladtával csak rosszabb lesz, ha nem figyelsz. Minél idősebb az ember, annál nehezebben alkalmazkodik az újhoz, annál nehezebben tanul bele az új szokásokba, új eszközök, technológiák használatába, és cserébe annál görcsösebben ragaszkodik, akár teljesen irracionális módon a régihez, a megszokotthoz. Ez önmagában nem is lenne baj, csak ez sokszor negatív következményeket von maga után.

~ ~ ~

Abban a korban kell élni, amiben élsz. Értékelni kell azt, ami a jelenben adott volt és a múltban még nem, persze lehet igény, hogy ami a múltban megvolt, azt megteremtsük a jelenben is. Sokszor egyébként van is rá lehetőségünk, csak annyira azért nem akarjuk, hogy dolgozzunk is érte.

Ahogy mondani szokták, az álmodozás az élet megrontója. És valóban, az ember kétféle módon tudja elrontani az életét, ha vagy a múltban él (akár nosztalgiával, akár a múlt feldogozatlan sérelmein rágódva, akár a „milyen szép is volt”, akár a „ha még egyszer újrakezdhetném” érzésével), vagy ha a jövőben él (aminek szintén van pozitív és negatív érzelmi oldala, lehet egy „majd ha egyszer…, akkor” jellegű, és egy „jaj, mi lesz, ha egyszer majd” jellegű is). Mindkettő túlzásba vitelével az ember elmulasztja azt, hogy megtegye azt, amit itt és most lehet megtenni, ami vagy a múlt hibáinak kijavítása, vagy a áhított jövő felé történő lépés, vagy a nem óhajtott jövő elkerülésére szolgáló lépés.

Jó, nyilván mindenki szokott álmodozni néha, ha ez valóban üres perceidben történik, viszont amikor élni, cselekedni kell, akkor a jelenben élsz, akkor nincs vele különösebb gond, azon kívül, hogy azért ez kicsit talmi, torz kép a múltról.

~ ~ ~

5. Az ember valahogy úgy van összerakva – talán érthető módon –, hogy adott hatótávolságon kívül pszichopata. :-) Na jó, ez talán így erős volt, de az emberek úgy általában a leginkább a szűk családi körükkel azonosulnak a legjobban (szülők, gyerekek, élettárs). Még mindig erősen, de a szűk családi körnél azért gyengébben azonosul a közeli ismerőseivel. A távolabbi ismerőseivel még gyengébben. A más népekhez tartozókkal még gyengébben, a más kultúrához tartozókkal még gyengébben. Persze ez még mindig fajon belül történik.

Az ember a legjobban a nagyobb emlősökkel tud jobban azonosulni, az érzéseit kivetíteni rájuk, az vélt, vagy valós érzéseiket átérezni. Egy madárral már egy kicsit kevésbé. Egy gyíkkal még kevésbé, egy szúnyoggal még kevésbé, egy féreggel még kevésbé. Egy fát még talán véd valaki, de az elpusztított penészgombáért senki nem ejt könnyeket.

Mindenkinél máshol vannak a határok, más lecsengése van ennek az azonosulásnak. Nálad ez egy kicsit valóban túl van hangolva, bár gondolom te sem azonosan érzel, ha egy kedves kis katicabogárra tapos rá valaki, vagy egy csótányra.

~ ~ ~

Úgy összességében legyen szó múltról, jövőről, videóról, bogárról, csigáról, az átlagnál erősebb érzelmi reakcióid vannak. Ez nem baj, sőt lehet ez nagyon hasznos tulajdonság. Viszont az ember attól ember, hogy képes az érzelmeit pórázon vezetni, ahol a racionális énje vezeti pórázon az érzelmeket. Az érzelmek olyanok, mint az oroszlán. Ha nincsenek megszelídítve, akkor széttépik az ember. Ha viszont az ember igába vonja és kocsi elé fogja, akkor képes elhúzni a kocsit.

Pl. a félelem, ha megakadályozza az ember, hogy megtegye azt, ami racionálisan végiggondolva helyes, vagy akár szükséges, akkor az, hogy a félelem felülkerekedik a ráción, az szenvedéshez, vagy bűnhöz fog vezetni. Ha viszont az értelem képes a félelem ellenére megtenni azt, ami helyes és szükséges, az jó. Vagy a düh szintén szenvedéshez vezet, ha megakadályozza az embert, hogy azt tegye, ami helyes. Viszont ha képes az ember uralni, akkor akár hajtóerőként is szolgálhat a helyes törekvéseihez. A nosztalgikus érzés is lehet hajtóerő, ha az ember abban aknázza ki a lehetőséget, hogy a világot és benne önmagát jobbá tegye. De ha pont megakadályozza az embert, hogy a világ és önmaga sorsát jobbra fordítsa, akkor az pokoli állapothoz vezet.

De az értelem feljebbvalósága nem jelenti az érzelmek hiányát, vagy gyengeségét. Bátor az az ember, aki képes szembe nézni a félelmeivel, és megtenni azt, amit helyes. De bátorság nem a félelem hiánya, az nem bátorság, hanem vakmerőség. A bátorság nagyon is azonos gyökerű a félelemmel. Nem az a bátor, aki nem fél, hanem az a bátor ember, aki a megfelelő dologtól fél. „Életét áldozta másokért” – bátor ember volt, gondoljuk. Pedig valójában félt. Csak nem a haláltól félt – az előbb-utóbb úgyis eljön, elkerülhetetlen –, hanem attól félt, hogy a passzivitása miatt a valami igazságtalanság történik a világban, valami elveszik, valami sérül. Annyira félt ettől, hogy nem tudott nem tenni ellene. De helyes dolgoktól félni, az nem csak érzelem, de racionálisan is helyes. Ezt jelenti azt, hogy az értelem uralja az érzelmet.

Tehát nem baj, ha az érzelmi oldalad erős. Sőt… Csak legyen elég erős az értelmed is hozzá, hogy az értelem maradjon mindig felül.

A felsoroltak csak az én személyiségemet fedik le?

1 Ugyanez van velem is

2 Ugyanez van velem is

3 Ugyanez van velem is

4 1-2 pontban előfordul ma is, de inkább régen voltam ilyen

5 Én nem, de régi barátnőm volt ilyen. Ő másokat is bántott ilyenért és nem csak rovarok elpusztulásáért teremtett le másokat (meg lett szomorú az állat halála miatt), hanem pl nem hagyta túrán, hogy más a természetben végezze el a kisdolgát, mert környezetkárosító, stb.

Minden ember más, mondjál, de még az átlagtól eltérő gondolkodásuak is osztják a gondolataikat, érzéseiket valakikkel. Olyan nincs, hogy valaki olyan felfogás szerint él, ahogy a földön levő többi ember egyike sem vagy olyan sincs, hogy a föld többi emberei közül egy kis százalék se azonos szokások szerint cselekednének, azonos érzelmeket táplálna, stb. mint egy bizonyos szeély.

Az meg, hogy kinek mi a csodabogár réteg meg egy átlagos réteg nem lehet elmondani, mert különböző ideális viselkedési formák alakultak meg; nincs egy ugyanolyan sablon, amit a föld lakó MINDEGYIKE követni próbál.