Miért kell egyből letolni az önsajnálót, a siránkozót?
Lehet, hogy annyi rossz érte (gondolok itt tényleg rosszra: gyász, súlyos betegség, totális magány, munkásszállón lakik, munkanélküli vagy nem talál emberséges munkát, ezek tetszőleges keveréke), amennyit már nem tud feldolgozni.
Fogalma sincs a másiknak, hogy esetleg otthon nyelvet tanul, informatikát tanul, vezetést gyakorol, szedi rendszeresen a gyógyszereit, igyekszik eleget sportolni vagy egyéb módokon TESZ magáért... Csak mégis jön a sok rossz, falak állnak előtte és nem halad az élete. Tovább küzd, hol jobban, hol kevésbé, de nem halad semerre...
Ilyenkor miért nem oké, ha olykor szomorú illetve ha olykor jól esne beszélnie magáról, kipanaszkodnia magát?
válasza:# 11
Ne haragudj kérlek, de az ilyen típusú embert kerülöm, el, mint Te!
Úgy érzem, hogy nincs empátiátok, sőt... kicsit nagyképűséget is érzek.
Te vagy az, akinek a saját haverja nem mondhatja el 20 percben, de komolyan mondom, 20 percben, hogy mi az aktuális gondja, ha találkoztok?
Mindegy, asszem mi kölcsönösen elkerülnénk egymást a való életben.
Jobb lenne, ha itt is hagynánk egymást, de előbb egyet hadd kérdezzek...
Próbálok egy idétlen példát hozni. Nagyon idétlen, de kínomban nincs jobb ötletem.
A maratonnal amúgy is szoktam példálózni.
Tegyük fel, készülsz a maratonra, már rengeteg munkád van benne és néha nem is fejlődtél kellőképp. Hegyeken és völgyeken vagy túl. Ez az álmod, a bakancslistád első pontja.
Rosszul lépsz és kifordul a bokád. Mondd, egyetlen egy másodpercig se vagy ideges, nem káromkodsz egy jó nagyot sem, nem szomorodsz el egy másodpercre sem? Sőt, a bokafájdalmad is elmúlik egy századmásodperc alatt és mész is tovább?
Vaaagy... kiderül, soha többé nem futhatsz. Még mindig nem keseregsz egy másodpercig se? Egy másodperc múlva már űzöd a következő sportot, a következő nagy célt?
Őszintén megmondom, ha tegyük fel 2 éve nagy célom a maraton, álmaim netovábbja, én nagyon-nagyon szenvedélyesen bele tudom élni magam. Ennek élek, de boldogságot, örömöt is okoz, imádom. Épp ezért nehéz elengedni. Így ha megtörténne a baleset és kimondanák, hogy soha többé nem futhatok, bizony amennyire addig imádtam és amennyi munkám benne van, ugyanannyira fájna. Fél évig biztos keseregnék. Amit imádtam, nehéz otthagyni. Az én világnézetem alapján ez természetes. Az érzelmeket meg kell élni! Fél év múlva már csinálnám a következő sportot, a B lehetőséget, de még nem tudnám megszeretni, már reményvesztett lennék, már nem tudnám úgy beleélni magam és ha amúgy is hullámvölgybe kerülnék, akkor még mindig a maraton miatt pityeregnék.
Aki nem így gondolkozik, azzal inkább kerüljük el egymást.
Én mérhetetlenül felidegesítem, ő mérhetetlen fájdalmat okoz nekem.
KALAP ÚR
Mentális betegsége van az ismerősödnek? Vagy csak aszociális kicsit? :(
Amúgy sajnos én is van, akiket lenézek, és akik nem tesznek a mentális gondjaik ellen (amikor pedig tehetnének), őket kicsit lenézem.
Óvodában játszottam a sarokban egymagam, egy-egy dolog, tárgy, téma érdekelt, abba voltam "szerelmes", az volt mindenem, minden témát köré fűztem. Elvoltam a világomban, a külvilágot olykor fel se fogtam. Mindentől féltem. Valamint az emberi érzelmekkel is volt gondom, mint empátia, szeretet adása, elfogadása stb...
Namost innen fejlődtem oda, hogy most is félek mindentől, de mégis kipróbálok sok új dolgot; nemcsak az aktuális mániákus érdeklődési körömről tudok beszélni (végre), van valamennyi empátiám, szeretem meghallgatni, mi van másokkal (DE ELMONDANI IS, MI VAN VELEM).
Mindezt nem teljesen, de nagyrészt egyedül...
A mai napig tudatosan figyelnem kell az emberek viselkedését, el kell gondolkozzak, miért így, miért úgy, vajon én miért így, miért úgy, miben kellene változzak bizony...
válasza:"Te vagy az, akinek a saját haverja nem mondhatja el 20 percben, de komolyan mondom, 20 percben, hogy mi az aktuális gondja, ha találkoztok?"
De. Azonban az önsajnálat nem ezt jelenti. Az önsajnálat azt jelenti, hogy éveken keresztül mindenkinek, aki él és mozog, panaszkodsz.
Rosszul lépsz és kifordul a bokád. Mondd, egyetlen egy másodpercig se vagy ideges, nem káromkodsz egy jó nagyot sem, nem szomorodsz el egy másodpercre sem? Sőt, a bokafájdalmad is elmúlik egy századmásodperc alatt és mész is tovább?
"Vaaagy... kiderül, soha többé nem futhatsz. Még mindig nem keseregsz egy másodpercig se? Egy másodperc múlva már űzöd a következő sportot, a következő nagy célt?"
Dehogynem, ráadásul még káromkodok is olyan cifrán, hogy a fákról lehullanak a levelek és szégyenében elbújik a Nap. Ez rendben van, ez normális. Az önsajnálkozás - mint már említettem, nem ez. Az önsajnálkozás - mint már említettem, az, amikor minden alkalommal, mikor kinyitod a szádat, panaszkodsz. Esik az eső, azért, Nem esik, azért. Isten megkérdi, essen-e, azért. Semmi nem jó, minden szart, minden csak neked szar, én el sem tudom képzelni, nekem minden jó, hisz nem rinyálok. És ezt éveken keresztül, mindenkinek, állandóan. Ez az önsajnáltatás.
Ha nem érted a különbséget, az nagy baj.
‘1. Nem mindenkinek ugyanannyira rossz.‘
9-es vagyok.
De ku*vara ugyan olyan rossz mindenkinek. Vagy is nem ezzel most hazudtam. Úgy értem mindenki úgy fogja fel hogy az ő gondja a legnagyobb/legsz*arabb/legnehezebb felfognia. De ez így van jól. Valaki konyebben feldolgozza ezeket a helyzeteket. Valaki felfújja a kis dolgokat és hónapokig károg rajta.
Szerintem rohadtul nem lehet különbséget tenni ember és ember gondjai között.
Én például könnyen tovább lépek a gondjaimon. Amíg egy barátnőm hasonló szituáció miatt sír lassan 1 éve.
De meghallgatom és elfogadom hogy neki ez nehéz. Nem pedig lekicsinylem.
És pont te írogatod hogy ez meg az olyan ember aki 20 percet sem képes figyelni a másikra de kérdem én, és te?
Ha valaki ilyen egó bajnok az hogy figyel oda a másikra?...
Én estéken át is tudok figyelni a másikra.
Sőt, sokszer lelki szemetesládának érzem magam és nekem megszólalni sincs időm. :D
Van (talán) olyan, aki mentálisan-tetileg úgy-ahogy egészséges, jó szakot végez, szereti a munkáját, párja van, szereti a párját és ha csak albiba, de össze tudnak költözni.
Másik meg testileg vagy mentálisan nagyon beteg, mamahotelban van 30 évesen, de nem anyagi, hanem mentális okokból; utálatos munkahelye van, pénz, párkapcsolat semmi.
Ezt csak azért írom, hogy nem mindenkinek ugyanúgy sz.r
További kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!