Szerintetek antiszociális vagyok?

Tudom, hogy sok ilyen kérdés kering a weboldalon, keresgéltem hasonlót mielőtt kiírtam volna mindezt, de nem találtam.

Úgy érzem antiszociális vagyok.

Őszintén eléggé zavarodottak a gondolataim, tehát, bocsánat, ha néha össze-vissza írok.

21 éves lány vagyok, és mindig bennem volt, hogy jobban szeretek egyedül lenni, mint társaságban. Az általános iskolát kijártam, ott nem is voltak gondok. Egy jól összeszokott csapat voltunk... de ezután jöttek a problémák.

Középiskola. 4 évből csupán 2 évet bírtam ott. Kiközösítettek, kibeszéltek. 2 ember ha volt, akikkel úgy néha beszélgettünk, de nem nevezném igazán barátnak őket. Az iskolán belüli felszínes beszélgetésekkel ki is fújt a mi történetünk. Sokszor lógtam az iskolából mindenféle indokkal, mivel a suliban jóformán állandóan szorongást éreztem. Hogy mikor beszélnek ki, mikor néznek rám lenézően, minden félék kavarogtak a fejemben, és egyszerűen csak akkor éreztem teljes megnyugvást mikor nem voltam suliba, mikor azt csinálhattam amit akartam. Mondhatjuk egyfajta lelki békének is, mert hasonlót éreztem ahhoz. De mikor a suliban voltam, az valami pokol volt mindig.

Aztán ott hagytam 2 év után.

Hogy tudjátok van egy 7 éves kapcsolatom, tehát akkor már ott volt a párom, hogy segítsen, de nem volt elég... hiába megígértem neki újra és újra és újra, hogy nem lógok többet ( mert akkor azt hittem, hogy képes vagyok rá), mindig megszegtem. Bár középiskolai lógásom feléről nem tudott, így mostanra, hogy együtt élünk sokkal rosszabb a helyzet.

Ezután elkezdtem dolgozni. 21 éves vagyok, de már volt 5 munkahelyem. Egyszerűen nem bírtam egyiken sem sokáig, mint akit folytogatnak...

és most egy helyen dolgozunk a párommal. Ez a munkahely tart eddig a legtöbb ideig. 1 év!

Tehát egy helyen dolgozunk, de mostanában a munkahelyemen is úgy érzem furcsák velem az emberek, és egyre többet vagyok vagy szabadságon, vagy táppénzen. De én ezt nem akarom, mert lassan de biztosan látom, hogy tönkreteszem a párom, őszintén azt is csodálom , hogy még mellettem van. El van tervezve a jövőnk, de erre hogy építsünk? ÉN hogy építsek? Hogy egyetlen munkahelyen sem tudok megmaradni...

És rosszul esik, hogy a párom nem ért meg, de hogyan is érthetné azt, amit még én magam sem értek? Sokszor van olyan, hogy én magam sem tudom mire gondolok, iszonyat önző vagyok (a párommal, mivel csak ő áll hozzám közel, meg van egy barátnőm, és ennyi) És utálom magam amiatt amit művelek, de ez már már szinte kényszeres.

És mostanság már megint gondolkodom egy új munkahelyen, vagy már megfordult a fejemben a saját vállalkozás... tehát jelenleg nem tudom mit kezdjek az életem ezen részével. Szeretném, ha nem ítélnétek el, jóformán mindenki egész életemben elítélt, furcsán nézett rám, kibeszélt. Rengeteget olvasok az antiszociálisságról, a tünetekről stb. És ott van ugyebár az a tény is, hogy az antiszociális ember nem érez empátiát, ami az én esetemben nem igaz. Nagyon is érzékeny ember vagyok, és voltam is világ életemben. Egy apróságon elsírom magam, amit nem tudok visszafojtani, mert egyszerűen kitör. Nagyon kedves vagyok az emberekhez, jólelkű, és nagyon erős a megfelelési kényszerem is.Bár az empátia hiánya inkább a pszichopata egyik tünete, úgy tudom. Segítsetek. Mit gondoltok tényleg antiszociális vagyok? Hogy jussak ki mindebből? Lehetek vala teljes, és boldog életet leélő ember, mert jelenleg nem úgy érzem. Elkeseredett és szomorú vagyok.. Hasonló szituációban lévő emberektől külön örülnék ha írna. Köszönöm, ha végig olvastad az irományt. Minden tiszteletem!