A páromnak nem tetszik a hajszinem, de én még így érzem jól magam. Mit tegyek?

Nem értem, miért vagy még vele.

Ha nem fogad el téged úgy ahogy vagy, és nem érdekli, hogy jól érzed így magad, akkor szerintem nem éri meg fáradozni miatta.

Néha önzőnek kell lenni, és először a saját érdekeiddel törődj, utána a másokéval.

Egyrészről: A kérdezőt azért értem meg, mert ha valaki valahogyan valakit megismer, akkor egy: "Ha nem jön be amúgy neki", akkor a híg gyászért jön vele össze? De ha már összejön, kettő: Miért kell a másikat megváltoztatni? Ha alapból valakit állítólag olyannak szeretek, amilyen, akkor miért közlöm vele bunkó módon, sőt utasítom parancsoló hangnemben hogy változzon meg? Ezt ha újra megszületek sem fogom tudni megérteni... Ez szerintem helytelen.

Nagyon úgy látom, hogy az előttem szólók CSAK végletekben képesek gondolkozni. Az egyik oldal következetesen azt mondja, a kérdező azonnal adjon fel mindent, és hogy képzeli, és egyáltalán is és különben is. A másik oldal olyan szinten a ló túloldala, hogy az megdöbbentő. Túl merevek, túlságosan is képtelenek kompromisszumokat kötni - holott egy párkapcsolat erről szólna... "Majd nem a h***e f*** párom fogja megmondani, hogy mit tegyek!" Akkor sem, ha szépen kéri...

A saját véleményem: Ha valakit valahogy megszerettem, akkor nem akarok változtatni rajta. Ha valaki a szememben tökéletes, akkor nem kezdem el verni a palávert, hogy csak azért változzon meg, mert rám jött a dilihopp. A tökéletest nem lehet tökéletesíteni, mert tönkretesszük.

Viszont. Azt nem fogadom el, hogy pl. néha ne kedvezzünk a párunknak bizonyos dolgokban. Annyiban értek egyet pár előttem szólóval, hogy azért valahol érdekes a párunk véleménye is. HA ismétlem HA tetszeni akarunk neki, akkor vannak dolgok, amiket el kell engedni. Mi esetünk párommal: Irtózom a női rövid hajtól. Párom amikor a már-már derekáig érő hajából csináltatott vállig érőt, majd állig érőt, akkor nem szóltam. Amikor viszont szóba hozta, hogy levágathatnám a hajam, én azzal a feltétellel engedtem a kérésnek, hogy ha ő visszanöveszti, én vágatok. Mert elegem van a "rövid" hajából, ami 6-7 évet öregíti (igen, ezt így mondtam el - direkt nem szóltam egy büdös hangot sem előtte). És megtettük a dolgot. És működik a rendszer. Nem a kompromisszumkötéssel van tehát a baj, hanem azzal, hogy sok esetben csak az egyik fél ad. Ha kölcsönösen változtatunk valamennyit magunkon, az nem baj. Ha azonban párom azt akarná, hogy holnaptól kötött mellényben, ingben, és szövetnadrágban, meg lakkcipőben rohangásszak, akkor max kétszer lennék hajlandó elmondani, hogy nem, mert nem érezném benne magam jól. Harmadjára repülne, mint a győzelmi zászló. Határokat nyilván kell, és fontos kijelölni - ez pedig nem csak az egyik oldal kiváltsága. De hogy hol van az, ami még belefér, az egyénenként változó. Az az igazi, ha mindkét oldal meghallgatja a másik kívánságait, és igyekeznek a közös pontokat megtalálni. Mindkét oldal enged, mindkét oldal kijelöl határokat.