Valaki tuda rá írni valami értékelhetőt? Tippet és véleményt szívesen várok

Nem is tudom hol kezdjem.18 éves gimnazista lány vagyok,11. osztályos. Kb 1/1,5 éve kezdődhetett a furcsa hozzáállásom az iskolához. A legtöbben nem szeretnek iskolába járni ahogy én sem, de úgy érzem nálam többről van szó. Amint belépek az épületbe felveszek egy állarcot és teljesen másnak mutatom magam mint amilyen valójában vagyok. Nem hagyom hogy megismerjenek, kerülöm az embereket/osztálytásakat, a beszélgetéseket. Ha valaki hozzám szól zavart leszek, legtöbbször nemtudom magam kifejezni, elmondani a saját véleményem, inkább rábökök valami sablonszöveget. Nemtudok hosszan beszélni valakihez, egy mondattal letudom, de abba az egy mondatba is belekeveredik a nyelvem. Nincsenek barátnőim, ami igazaból nem is hiányzik egyáltalán. Furcsa lehet ennyi idősen, de nem igénylem hogy pletykázzak meg mászkáljak velük ide-oda. Legtöbbször egyedül vagyok,1-2 osztálytársam van akivel szoktam egy mondtatnál többet is beszélni, de az is tök átlagos dolgokról, suliról, vagy épp csak hallgatom mi történt vele. Tehát nem tudok beilleszkedni és nem is akarok. Azt gondolom magamról hogy más vagyok mint ők, holott csak a nézeteim azok és a felfogásom minden téren, kicsit érettebbnek tartom magam bizonyos dolgokban. Ezért is van az, hogy nem tudok velük együtt nevetni egyes dolgokon, sokmindenből kimaradok, de ez nem bánt. Visszahúzódó, csendes vagyok mikor ott vagyok, de a vicces az hogy pl itthon nem. Anyukámmal és a nővéremmel szoktam beszélgetni, mikor elmondom nekik ezt, meglepődnek hogy mégis miért, én nem ilyen vagyok. De egyszerűen képtelen vagyok magamat adni, nem akarom hogy kiismerjenek/megismerjenek. Gátlásos vagyok, önbizalomhiányos és sok dologban alulértékelem magam. Közepes tanuló vagyok, nem igazán szánok időt arra hogy itthon is azzal foglalkozzak ami miatt napi 7 órában ülök ott és még csak nem is szeretek ott lenni. Az osztálytársaim nem bántottak soha, és ezért sem értem miért alakult ki ekkora undor az emberektől, az iskolától.1,5 évem van hátra hogy befejezzem, é szerintem ennyire még sosem vártam semmit mint azt hogy végre elhagyhassam az iskolát. Mostanában egyre erősebb ez a fura érzés a sulival, és néha néha bejátszom hogy napokat hagyok ki, annyira nemakarok bemenni. És ha nemlenne ki noszogasson valószínű már egyáltalán be sem járnek. Jővőképem nemigazán van, ha van is egy kicsi, valószinűneg tartom az se úgy lesz, de egyenlőre azon szorongok hogy legyen vége ennek. Legtöbb diáknak ezek a legszebb évei, én borzasztónak találom. Állandóan az jár a fejembe hogy nem vagyok oda való. Van bennem egyfajta megfelelési kényszer is amit eszméletlenül rühellek. Ideges leszek a sok embertől, és esetlenkedem holott a hétköznapi életben viszonylag talpraesett vagyok. Egyszerűen van egy általánosított kép a fejemben az emberekről amihez makacsul ragaszkodom és az istenért sem változtatom meg. Undorodom legtöbbjüktől, valószínű azért mert fiatalabb koromban történtek olyan dolgok velem ami ezt a képet alkotta meg bennem. Kisebbfajta szorongás alakult ki mára ebből az egészből. Tudom zavaros, és konkrét kérdést nem is tettem fel, de kiváncsi vagyok nektek van e véleményetek erről. Miért alakulhatott ki? Mi lehet a megoldás? -nem igénylem a barátkozást amit már említettem, akkora nem akarás van bennem a barátkozás felé hogy emiatt nem is tudok- Egyfajta depresszió ül rám ha ott vagyok, 0 kedv és akarás. Voltam már depressziós, ezt az egészet egyáltalán nem tudom be annak, ez még nekem is zavaros. Nemtudom hogy köze lehet hozzá, hogy a szüleim 1éve váltak, ami eleinte nem érintett ANNYIRA durván, mert előtte 3éven át számítottam rá. Így később út be igazán hogy mi is a helyzet, és most esek gondolkodóba. Tehát hogy ez hozzajárulhat e hogy bizonyos téren megzuhantam, teljesen megváltoztam a 2 évvel ezelőtti énem nem ilyen volt. Érettebb lettem az tény, és sok minden (többek között rossz dolgok is) hozzájárult ahhoz hogy változzak, komolyodjak, csak nem tudom mire vélni ezt a fajta nemakarást, utálatot az emberek felé. Akaratlanul is először a rosszat látom mindenkiben. Nem engedek senkit közel a családomon és a barátomon kívül. Nemis akarok mást, és ezt a szüleim is furcsálják, hogy miért vagyok ilyen, miért nem járok el otthonról. Nekem egy buli nem buli, inkább undor az is, nem voltam még és nem is tervezem, igen fura lehet egy fiataltól ilyet hallani. De ez van. Nem mindneki ugyan olyan nyilván. Kiváncsi vagyok van e másis így, vagy ha van valami ötlet hogy mégis mi ez és miért alakult így, szívesen elolvasnám más véleményét is. Várom a válaszokat