Az normális, ha nem szeretném, ha a hobbim a munkámmá váljon?

Már kiskorom óta érdekel a sütés-főzés, mára már, huszonéves koromra, egész jól elsajátítottam a dolgokat. Leginkább sütés területén alkotok -bevallom- számomra is meglepően jól sikerült tortákat, hagyományos süteményeket, különlegesebbeket. Ezeket pusztán azért, mert érdekel az elsajátításuk, néha gondolok egyet és fejlesztem magam, próbálkozom, szenvedélyem lett.

Emiatt a családom ösztönöz arra, hogy készítsek megrendelésekre sütiket, hiszen milyen jól megy nekem, viszont én úgy érzem, hogy ha már olyan alkotásokat kell produkálnom, amik időre kellenek, az íze, kinézete, dekorációk egy tök idegen ízlésének is helyt kell állnia, már túlzottan feszélyeznek. Videók, cikkek szintjén sokat olvasok a sütésről, elméletben sokat foglalkozom ezzel, gyakorlatban viszont szeretem, hogy nem köt semmi, akkor és olyan dolgot próbálhatok, ami tetszik, amihez kedvet kapok.

Emellett alapjáraton rosszul viselem a kritikát, főleg ezen a téren. Tudom, hogy ezek nem ellenem szólnak, csak az éppen aktuális alkotásomról, tanulok is belőlük, de közben azért kissé megtörik a lelkesedésem. Attól félek, hogy órákig dolgozok egy tortán, beleadok 120%-ot, aztán nem ízlik a megrendelőnek a krém vagy a tészta állaga, mert ahogy az előbb is említettem, teljesen más főztök mellett nőtt fel, ami persze természetes.

Ismerem magam, pár ilyen után talán végleg eltörne bennem valami, és ez a hobbinak, szabadidős kikapcsolódásnak indult kis ténykedés átcsapna egy nyűggé, egy rossz emlékek tárhelyévé.

Tehát összességében normális az, hogy attól tartok, hogy a kötetlen, minden elvárásoktól mentes kikapcsolódásom a munkámmá váljon? Más is volt ilyen helyzetben? Meghagyta más is hobbinak, amit szeretett csinálni?