Szoktatok csak azért könyveket olvasni hogy elmeneküljetek a jelenből, mert nincs se erőtök, se kedvetek küzdeni azzal ami körülvesz?

Régebben olvastam regényeket ilyen céllal. Aztán egyszer mókából nekiláttam elemezgetni olyan könyveket, amiket korábban a kezembe nem vettem volna, így sikerült eléggé szerencsésen eljutni addig, hogy a jelentől menekülés amolyan logikai öngyilkosság. Nem élsz, amíg nem vagy ott tevékenyen abban, amin kívül más nem létezik (már vagy még): a mostban :) Na ettől kb munkamániás lettem, és minden ténykedésemnek értelme kellett legyen. Átmenetileg jól is jött. Később a természet időt nem sajnáló szemlélgetése közben sikerült öregesen áradó szentimentalizmussal boldognak lenni a jelenben, átélni azt a roppant bőséget, ami áramlik felénk a pillanatról pillanatra csodálatosan megújuló formákon át, folyamatosan, tehát a hétköznapjainkban is. Csak tudomásul kellett venni, ami van.

Pedig átlagos esetben is több mint negyven évem lett volna megöregedni. És nem volt nehéz, sőt. Kíváncsiság és válaszkeresés volt leginkább. Ráadásul újat szinte alig mutatott, ezek a fura könyvek legtöbbször egyszerűen csak kimondták, amit mi nem, és összegezték, amit mi még kelletlenkedve sem. Ami olyan távoli és lehetetlen belső változásnak tűnt, az végig ott volt. Nem is kellett változni, csak meg- és elengedni.

Erő? Kedv? Orvosi műszavak, amik inkább csak a megértésben hasznosak, és nem feltétlenül létező dolgokat neveznek meg. Mármint ha ilyen fogalmak egész serege nem létezne egy embercsoport nyelvében, nem biztos, hogy nagyon iparkodna megalkotni őket... Nagyon lehetne erről :)