Szerintetek baj hogy ilyen vagyok?

Mindig magamnak való voltam, persze kell a társaság is, de hamar lefáradok, és muszáj egy héten minimum egy napot csak magammal tölteni, olvasni, filmezni, alkotni, ellenni a gondolataimmal. Szóval tipikus introvertált vagyok, amivel alpjáraton nem is lenne baj.

Viszont a legnagyobb gondom hogy itthon jól elvagyok, de mikor visszamegyek a suliba leviszi a kedvem. Az osztálytársaim nagy része nagyszájú, buliznak, szórakoznak, elvannak és minden csendes embert "besavanyodottnak" meg "unalmasnak" tartanak. Tudom hogy nem kellene magamra vennem de elgondolkodtam hogy vajon tényleg ezt látják bennem az emberek? Azt vettem észre hogy mindenkinek más véleménye van rólam.

Akik nem ismernek, azoknak csendes, okos, mindenkivel kedves és segítőkész, néha kicsit nagyképű lánynak tűnök.

Akik megismernek, azok az elején naivnak tartanak, aztán kedvesnek, megbízhatónak viszont kicsit unalmasnak. Ilyen barátaim vannak a legtöbben, a baráti körünkben én vagyok a "csendes, kicsit unalmas, okos, kedves, megbízható". Jóban vagyok mindegyikőjükkel viszont én vagyok az akivel ha kettesben vannak ritkán nevetnek. Sokmindenről el tudunk dumálni, de nem vagyok valami vicces és emiatt ha viccelődős kedvükben vannak inkább csak egymással vannak el, mert azt hiszik hogy én nem élvezném, és én nem tudom hogy közöljem velük hogy ilyenkor nagyon kívülállónak érzem magam. Nagyon is szeretek hülyülni, de ezt az oldalamat nem tudom "kierőszakolni" magamból, egy ember van aki mellett csak ezt adom, önmagamat, és ez a húgom. Ő olyannak ismer amilyen tényleg vagyok, be nem áll a szám ha arról beszélek amit szeretek, nagyon ambíciózus és flegma tudok lenni, akiket szeretek és közel állunk azzal bunkónak tűnő és csipkelődő, viszont mindenbe számíthatnak rám, nagyon hűséges és segítőkész vagyok ha arról van szó. És azt is tudja hogy van hogy nem lehet hozzámszólni mert annyira lefáraszt a nagy társaság, és ezt is tiszteletben tartja, minden hülye tulajdonságát ismerjük a másiknak akit senki más nem tud rólunk.

Vanak amúgy akik kétszínűnek, strébernek, flegmának és lenézőnek tartanak, de az ilyen emberek véleményére nem sokat adok:D

De néha nagyon utálom magam amiért ilyen vagyok. Miért nem tudom önmagamat adni senkinek sem a tesómon kívül? Elegem van hogy vagy kedvesnek vagy bunkónak vagy besavanyodott unalmas embernek tartanak, és nem tudom megmutatni az igazi énemet. De szó szerint nem tudom megmutatni. Nemhogy idegeneknek, azt nem is várnám el, de a saját barátaimnak sem! Amikor a barátaim jókedvűek bennem nincs semmi energia, egyedül akkor vagyok aktív amikor mind rosszkedvűek és próbálom feldobni őket de az ilyen ritka. Olyan mintha csak akkor tudnék energiadús és vidám lenni amikor ők nem azok. Hogy van ez? Egyébként nem zavar amikor vidámak meg hülyülnek, nekem is feldobják vele a hangulatom, de ez kívülről sosem látszik.

Szerintetek hogy változtassak? Mert érzem hogy valami nincs rendben, de nem tudom mit csináljak.

17/l