Hány évesen fogadtátok el, hogy már nem fog összejönni az életet amire vágytatok? Utána könnyebb lesz?

Gyerekkorom óta nagy valakinek szánt a családom, csak ezt hallgattam, hogy én bármi lehetek, bármit elérhetek. Az átlagnál magasabb az iq-m, kiemelkedöen jó tanuló voltam, csapnivalóan rossz szociális készségekkel. Emiatt kerültem olyan helyzetbe, hogy nem tudtam rendesen tanulni, elhelyezkedni. Az egyetem után jöttem rá, hogy nincsenek emberi kapcsolataim, barátaim ami kellene az elörejutáshoz. Pánikbeteg is lettem közben.

27 évesen sehol nem tartok. A szüleim azt várták hogy mostanra már egy menö ügyvédi irodában leszek, saját lakásom lesz, családom. Ehhez képest alkalmi munkákból tengödök egyedül.

A családom ragaszkodik hozzá hogy én sikeres leszek, be fog jönni az életem. Sokáig én is elhittem, próbálkoztam. De rájöttem most, hogy nekem már nem fog összejönni. Hiába van jó eszem, tudok angolul-németül magas szinten, ha nem tudok kommunikálni, zavarban vagyok, meg se merek szólalni. E mellé még alacsony is vagyok, sugárzik belölem az önbizalom teljes hiánya (nincs mire önbizalmam legyen - azt a sikerek hozzák ami nekem még nem volt) Az állásinterjúim is emiatt nem jöttek össze. Azt hittem ha nagy a tudásom, értek a munkámhoz az elég lesz, pedig tudhattam volna hogy a kommunikáció ebben a munkakörben alapfeltétel. Most már nem tudok mást tanulni, el kell tartanom szükösen magam.

Minden adott volt a sikerhez, a családi háttér, a képességeim-szorgalmam, de mégse voltam elég hozzá.

Most hogy végre bevallottam magamnak, egyszerübb lesz az életem? El lehet engedni azokat a dolgokat amikre egész életemben vágytam? Most hogy bevallottam a dolgot és szembesítettem a családomat is, el fogom tudni fogadni hogy pl egy egyszerü segédmunkás leszek? Vagy életem végéig a többre, a sikeres életre fogok vágyni? Sokszor van ahogy tolom a talicskát eszembe jut, hogy mit keresek én itt? Nekem nem itt van a helyem! Pedig még a melós munkatársaimmal se tudok rendesen kommunikálni, lenéznek, senkiként kezelnek.