El fog múlni ez az érzés? Sokaknál lehet ez így vagy csak kevés ember ilyen szerencsétlen?

Most 22 éves vagyok. Úgy érzem, hogy teljes kudarc volt az iskolai életem.

Már óvodába se szerettem járni, egyszerűen nem tudtam, hogy kell kijönni a többiekkel. Nem tudtam megvédeni magam, ez később is így volt, ráadásul sokszor belém kötöttek, az is nagyon sok időbe tellett míg rájöttem, hogy azért, mert látják, hogy belém lehet kötni. Általános iskolában voltak barátaim, de folyton csak ideges, stresszes voltam, sokat sírtam, és nem jöttem ki jól az osztályommal, csak később értettem meg, hogy mit csináltam rosszul. Az a gond, hogy középiskolában nem lettek barátaim, peremre kerültem. Ez talán hülyén hangzik, de én egyáltalán nem próbáltam barátkozni, szó szerint nem jutott eszembe, hogy ezt kéne tennem, egyedül jól elvoltam. Viszont így szenvedés volt az a 4 év, nem tudtam élvezni. Ráadásul iskolás éveim alatt olyan hülyeségeket csináltam, ami abszolút lúzerség volt, utálom magam amiatt, hogy hogyan lehettem olyan hülye.

De nem csak ez bánt. Ahogy látom mások életét, hogy őket vitték játszóházba a szüleik meg más programokra, szocializálták őket, megtanították élni és, hogy milyen fontosak az emberi kapcsolatok, egy csomó élményben volt részük. Ha ránézek a mostani gyerekekre, mindig azt érzem, hogy nekik milyen jó életük lesz, mennyi mindenben lesz részük,, sokkal sikeresebbek lesznek az életben. Az enyém meg egy teljes kudarc volt idáig.

Kár, hogy csak most, idősebb fejjel látom, hogy mennyi mindent másképp kellett volna csinálnom.

Nem tudom, hogy mostanában miért vagyok ennyire ki ettől, de állandóan ezen rágódom. Ez most -azon kívül , hogy eddig is rossz érzés volt- valami életkori krízis lenne, hogy ennyire megvisel vagy tényleg egyénileg ennyire rossz a helyzet? Mások is éreznek erős megbánást efféle dolgokkal kapcsolatban?