Ez normális vagy velem van a baj? (Kisregény lent)

Kevés időt töltök együtt a szüleimmel mert sokat dolgoznak, de amikor este anya hazaért minden idejét velem szeretné tölteni (meg persze a hugommal). Ha hazaért bejön a szobámba leül mellém hogy meséljem el a napom és közben ölelget meg puszilgat, meg simogat, és lehet hogy velem van a gond de én ezt egyszerűen nagyon nehezen viselem el. Megölel, oké. Visszaölelem, szeretem én is őt, nem erről van szó. De azt nem bírom hogy folyamatosan puszilgat, simogat nem akárhányszor arra jár/ elmegy mellettem. Ha itthon van / hétvégén akkor megsértődik ha becsukom egy picit a szobám ajtaját ha tanulni akarok, vagy ha nem tanulok de bemegyek a szobámba rajzolni/telefonozni/zenét hallgatni/gitárizni vagy akármi más hobbi miatt. Ha pl együtt utazunk és sorozatot szeretnék nézni mert 3 órás az út akkor nem engedi mert hogy inkább beszélgethetnék vele mert olyan keveset találkozunk. Ha iskolai szünet vagy hétvége van akkor ha el szeretnék menni barátokkal valahova megengedi, de látom rajta hogy bántja hogy nem vele töltöm azt az időt. Szóval minél több időt szeretne velem tölteni én viszon nem. Eléggé magamba forduló vagyok és kell nekem egy kis magány meg szeretnék időt szakítani a hobbijaimra és valahogy egyszerűen nem bírom ezt a szertetet amit kapok tőle, az utcán kézen fogva szeretne velem mászkálni, folyton ölelget, én ezt nem szeretném de attól még szeretem és nem akarom megbántani. Ezt úgy oldottam meg hogy amennyit lehet együtt vagyok vele amikor itthon van amikor meg vége a sulinak de még nem ért haza akkor lehetek egyedül. Szóval nem az a kérdésem hogy mit csináljak hanem hogy mennyire normális dolog ez? Mármint pl a suliból hazaúton is mindig abban reménykedek hogy még nem lesz itthon senki és lehetek egyedül stb

Najó nem tudom mennyire sikerült úgy megfogalmaznom hogx a valóságot tükrözze, lehet hogy elég szívtelennek tűnök így