Te hogyan jellemeznéd magad?

Köszönöm, és értékelem a válaszokat. :)

~1: A kérdésem nem volt konkrét, a lényeg azon volt, hogy mi jut az eszedbe, ha saját magadat kell jellemezned. Szóval mindenképp hasznos a válaszod.

~2: Érdekes hogy harmadik személyben beszélsz magadról. :)

Mintha nem igazán tudnál magaddal azonosulni.

Egyébként érdekesség képpen tettem fel a kérdést, ugyanis ezzel mindenki egyfajta tükröt állít maga elé. Visszaolvasva könnyebben tudatosítja az illető hogy mi az, amivel elégedett az életében, és mi az amin esetleg szeretne változtatni. Azután már csak a "hogyan"-t kell kitalálni.

Szerintem ez egy jó játék ami segíthet az önismeret fejlesztésében. Persze mindenki maga dönti el.

Hogy én se maradja ki a sorból, jelenleg így tudom magamat jellemezni:

"Egy alternatív életet élő, zseniális, lelkileg kiegyensúlyozott, levegőben sodródó optimista gólyafos" :D

Köszönöm még egyszer, és mentek a zöld mancsok. ;)

Alternatív, mármint "nem hagyományos". :)

A hagyományos élet alatt a: tanulmányok - karrier - egzisztencia - család - életminőség - önmegvalósítás

lépcsöfokok megmászására való törekvést értem.

Engem hidegen hagy a sorrend is, és a tartalom is :D

Carpe diem.

Nem, ez nem az orrba - szájba bulizós verzió. Annak nem sok értelme van. Gondolom mindenki ismeri azt az érzést, amikor úgy érzi, valamilyen téren le van maradva a korához képest. És ettől frusztrált lesz. Kényszert érez arra, hogy tegyen ellene valamit, mert máskülönben megfosztja magát a "teljes élet" élményétől. Alklamazkodás a társadalmi elvárásokhoz, mókus kerék meg a hasonló közhelyek. Ezek mind külsőségek. A karrier, a család, az életben egy bizonyos betöltött szerep mind úgymond értelmet ad az életnek, ez így általánosan elfogadott. Szerintem ez inkább csak kifogás, vagy menekülés az elől, hogy az ember mélyebb értelmet találjon a létezésének.

Amiről én beszélek, az inkább ilyen spirituális carpe diem. Fő velejárója az állandó bizonytalanság. A bizonytalanság, jövőtől való félelmet szül, amit ha képes vagy kezelni, megszabadulsz az idő rabságának egyik láncától. A másik lánc a múlt hátrahagyása. A haszontalan régi dolgokat "ki kell dobni", s akkor csökken a múlt terhe. Az egód még persze pattoghat hogy valami módon visszaszerezze a társadalombeli identitását, neked csak annyi dolgod van, hogy párszor "jól pofán vered" azt a hisztizős kis p***át (az egóra célzok). Az egó szűk látókörű éppen ezért én inkább leépítem. A dolgok felhalmozása ugyan megkönnyíti az életedet (autó, ház, párkapcsolat, stb.) de azt fent is kell tudni tartani. Energiát áldozol a jólét reményében, aztán végül kiderül, hogy szellemileg nem jutottál előrébb. A semmiben az a jó, hogy könnyű fenntartani. Van időd saját magadra.

Gondolom ezért néz ki a legtöbb buddhista szerzetes úgy, mint egy hajléktalan. Bár szerintem az is egy elfogult életvitel. Az akarat önző és sok esetben káros, mert nehezen alkalmazkodik. Ritkán kapod meg végeredményül azt, amit vártál.

Remélem ezzel az elvont válasszal sikerült mindenkit jól megkavarnom.