Ha valaki nem tud baráti kapcsolatokat kialakítani, nincs társasága, egyedül van állandóan és nincs senkije, annak van értelme, hogy éljen?

Ezzel a problémával évekig küzdöttem, míg el nem döntöttem, hogy véget vetek az állandó magánynak és az a miatti szorongásnak. Kezdem felismerni mostanában, hogy hinni a templom első sorában érdemes, cselekedni kell, ha barátokat szeretnék. Jó ötlet olyan közösségeket keresni, ahová hozzád hasonló érdeklődési körű emberek járnak, éppen barátkozás céljából (mert nem biztos, hogy egyéb helyeken barátokra találtak volna.) Ezeket pont erre a célra találták ki. Én anno egy Japán világa köré szerveződött klubban jártam, és sokat jelentett, hogy olyan emberekkel találkozhattam, akik szintén az én cipőmben járnak. Ne csüggedj, mert azt nem szabad! Nyugodj meg, és hidd el, ez az állapot sem tart örökké, mint ahogy semmi más sem - csak annyit kell tenned, hogy elfogadod magad és ne bánd, hogy nem tudsz sportot űzni a "barátok" csokorba gyűjtéséből. Nagyon sokan ezzel vágnak fel, de ott nem sok őszinte érzelem bújik meg! Az életnek mindig van értelme, hiszen te éppen ettől vagy különleges! Ne félj megmutatni mások felé, hogy ki is vagy valójában, mert nincs mit szégyellned, hiszen ugyanannyi jogod van mindenhez, mint bárki másnak! Ha kibékülsz azzal, ami vagy, ezt fogod sugározni magadból, és ezt mások is érezni fogják rólad... és légy türelemmel, mert ez egy rendkívül hálás tulajdonság.