Tudod, hogy mitől félsz a legjobban? Mert én nem.

Attól, hogy túlélem minden barátomat. Borzasztóan hiányozna a jelenlétük, mert számomra mindannyian másféleképpen különlegesek. Senki és semmi nem tudná pótolni az utánuk maradó űrt. Azt hiszem, ha elveszíteném őket, magam sem akarnék tovább élni, főleg nem új barátokat szerezni, úgyhogy vagy egy elborult pillanatomban végeznék magammal, vagy egyszerűen nem vennék a világról tudomást, és szép lassan éhen/szomjan halnék, esetleg ha valakit érdekelne a sorsom, akkor bedugna egy diliházba.

Magával a magánnyal nincs bajom egyébként, mindig szerettem egyedül lenni, mert úgy érzem, ha még tudok gondolkodni, akkor a képzeletemben bármi megtörténhet.

Amúgy nagyon félős vagyok, tehát tériszonyom van, félek a szűk helyektől is, a sáskáktól, attól, hogy valaki letámad az utcán, a furcsa zajoktól, de ezek olyan félelmek, amelyeket egyszerűbb leküzdeni, mint a fentebb kifejtettet.

Én attól, hogy egész életemet ebben a világban kell leélnem, a szürke hétköznapok pedig csak múlnak...

És mégis így lesz.