Miért érzek így? Fantáziavilágban élek?

Úgy érzem az élet elmegy mellettem, és én csak kívülállóként figyelem. Mindig is élénk volt a fantáziám, nagyon szerettem olvasni, verseket írni, történeteket kitalálni, és ez felnőtt koromra sem változott. Ahogy egyedül maradok a gondolataimmal, azonnal a saját kis világomba menekülök, lehet ez bárhol, a buszon, séta közben, a postán sorban állva vagy a monoton feladatok alatt munka közben. Ha van egy kis szabadidőm és nincs semmi dolgom, akkor le is írom ezeket, vagy egyszerűen előveszek egy jó könyvet, és teljesen elmerülök benne. A lényeg, hogy ne kelljen a valóságra koncentrálnom. Úgy érzem nem tudok szembenézni a nagybetűs élettel és az ezzel járó gondokkal, és talán nem is akarok. Így boldognak érzem magam, mindig kiegyensúlyozott vagyok, nyugodt, sosem idegeskedem semmin, mégha néhányan egy kicsit közömbösnek is tartanak. Viszont ha elvennék tőlem ezt a kis fantáziavilágomat, nem tudom hogy el tudnám-e viselni; őszintén szólva, nem sok dolog maradna, amiért érdemes lenne élnem, és minden nap felkelnem újra és újra.

Nem is tudom miért írtam ezt, mivel ezzel kapcsolatban tanácsot nemigen tud adni senki. Leginkább talán azért, mert jólesett ezeket a gondolatokat, amiket még sosem osztottam meg senkivel, szavakba önteni.

Köszönöm szépen mindenkinek, aki végigolvasta ezt az igen hosszúra sikeredett írást, és ha valaki érzett már hasonlóképpen, szívesen olvasnám a gondolatait! :)

24/L