Miért éljek, ha utálom, amit tanulok, de nincs rá alternatívám, nincs ötletem, hogy mivel foglalkozzak, és utálom lassan az egész életet, mint olyat?

Barátom, már előrébb vagy mint én. Egy évvel érettségi előtt érzem ugyanezt(volt előkészítő évem is). Nekem mindig azt mondják, hogy csináljam végig, ha már elkezdtem. Semmi kedvem nincs hozzá kb. már az első év óta. Az a bosszantó, hogy ezután még el kéne mennem egyetemre/fősulira is, de ez csak elvárás, nem az, amit én szeretnék. Szerintem csináld meg, aztán még mindig van lehetőséged átképezni magad. Majd gyüssz velem ókájésra, oszt kiköltözünk az erdűbe. :-) Komolyra véve a szót, én ilyenkor mindig arra gondolok, hogy más mit meg nem adna azért, hogy azt csinálhassa, amit én. Szóval fel a fejjel és előre!

U.i.: Azt azért megkérdezhetném, mit tanulsz? :-)

Csatlakoznék a csoporthoz! De szerintem kettőtök közül én viszem a pálmát!

Általános iskola 8-ik óta fejlövésem a szakmám, amibe egy szakközép iskolai nyílt napon még jobban beleszerettem, így hát ott kötöttem ki. Elköltöztem a kis városkámból tizenpár éves fejjel, hogy ott tanulhassak. Csapnivaló tanáraim ellenére kitartottam és még jobba megszerettem a dolgot. Célul tűztem ki, hogy bekerüljek a szakmám szempontjából a hazai képzés csúcsát jelentő, mindenki által csak a "legjobb" jelzővel illetett egyetemre. Felvettek. Ez volt az a pont, ahonnan minden csak egyre rosszabb lett. Már a végén járok, és nemsokára végzek, de gyakorlatilag teljesen kiábrándultam. Úgy érzem szép lassan kicsúszik a lábam alól a talaj. Teljesen elveszettnek érzem magam. Miért is? Kérdezhetné jogosan bárki, hisz nemsokára végzek és lesz egy minden szempontból tuti kis papírom, és a kikerülés lendületével kezdhetném építgetni a leendő csodás karrierem alappilléreit. Igen ám, csakhogy ez alatt a pár év alatt úgy érzem már nem biztos (sőt egyre biztosabban érzem, hogy nem), hogy ezen a szakmai úton akarok tovább haladni.

Sokan persze biztosan legyintenek erre, hogy nem akkora tragédia ez, majd tanulok mást stb, stb. Én viszont máshogy látom: Sosem éreztem még annyira nagyon nagy bajnak azt, amikor nem tudom mi a célom, mint most. Korábban sosem elmélkedtem hasonló dolgon tudatosan, hisz automatikusan volt előttem valami amiért küzdök, ami hajt, amiért van miért felkelni nap, mint nap. De mára kiveszett a lelkesedés, a hajtóerő és ez az visszamaradt kis idő inkább egy haláltusához hasonlít már, mintsem lelkes, méltó befejezéshez. A részletekbe nem mennék bele, de magam számára nem látok lehetőséget a szakmában ÉS ami még ennél is rosszabb, hogy ezen sajnálatos felismerés után elkezdtem B terv után kutakodni, de másban sem leltem túl nagy potenciált. TELJES CÉLVESZTETTSÉG, TOTÁLIS TEHETETLENSÉG ÉRZÉS. Kegyetlen világ ez és nem úgy működnek a dolgok, hogy ha valamit elrontottál/meggondoltad magad csak úgy újrakezdhetsz mindent / csinálhatsz valami mást.

Én ugyan még csak 14 vagyok, és többé-kevésbé vannak terveim, de ilyesmikben általában jó vagyok, szoktam segíteni másoknak is.

Az eddigi legjobban bevált módszer az, ha rászántok egy hetet és összegyűjtitek azokat a dolgokat, amiket szerettek. Lehet az akármi. Segítettem már olyannak, aki például nagyon szerette a biológiát és jól ment neki a matek, nagy precíz volt, és a végén rájött, hogy őt a Genetical Engineering érdekli. Érdemes megfigyelni, hogy ha rámentek egy hírportálra, ismeretterjesztő oldalra vagy a kezetekbe vesztek mondjuk egy műsorújságot, akkor mi az a téma/cikk/műsor, amire ösztönösen azt mondjátok, hogy milyen jó.

Egyébként nagyon kíváncsivá tettetek, mivel foglalkoztok most?