Ti is észrevettétek ezt az összefüggést?

Nos, nem éppen. A gyerekkorom a legjobb dolog, ami történt velem.. voltak barátaim, ott volt a családom, viszonylag jómódúan éltünk, mindent megkaphattam, arról ne is beszéljünk hogy a külsőmmel sem volt különösebb bajom. És most? Egy magányos, depressziós felnőtt lettem, egy szál barát nélkül. Habár az én szüleim elváltak és én ezt 'tragédiának' élem meg még a mai napig, de nem hiszem hogy csak ezen múlik. Az ember környezetétől, helyzetétől függ, meg az emberektől is akik körülveszik. Szintén úgy gondolom, hogy mindenkinek van egy alaptermészete, és az fejlődik tovább.. én pl. mindig is félénk, visszahúzódó voltam, már gyerekkoromban is és ez a mai napig nem változott. Hogy milyen a felfogásom? Hát, abban biztos vagyok, hogy más mint a többieknek. Csak úgy példának okáért soha nem azt találtam a szórakozásnak, hogy leiszom magam a földig a kocsmában és - már bocsánat - rázom a p*csámat hogy körülugráljanak. Ez persze konkrétan jobb mint az átlag (legalább is, véleményem szerint; mások utálnak emiatt), de hogy tényleg jobb e 'különcnek' lenni? Nem tudom.. Én inkább vagyok magányos különc mint egy olyan ostoba tömegember akikről valószínűleg te is beszéltél. Csak hát a magány.. döntse el mindenki magának.