Van értelme folytatni a semmit?

Nem érdekel igazán semmi, bejelöltem a gépészmérnöki szakot egy főiskolán, hogy valamire azért mégiscsak jelentkezzek. Nincs OKJ se semmilyen szakma, ami tetszene. Annyit szoktam tanulni, hogy a tételekre pár órát rászánok, ha kérik őket, amúgy semmit. 4-es átlagom megvan mindig.

Minden nap egy teher, felkelni is csak azért kelek, hogy most megnézzem a sorozatot, amire rákattantam, ez az egy dolog éltet, semmi más, esküszöm itt rettegek, hogy mit fogok kezdeni magammal, ha végignéztem az összes évadot. Még van 4,5 , ami pár napot jelent. A sorozatnézés előtt bulizni jártam sokat, ami csak álca volt, kicsit jól éreztem magam ittasan, de tudtam mélyen belül, hogy ennek se értelme se semmi jó nem jár az egésszel, csak szerencsétlen csávók és olcsó nők járnak ilyen helyekre. Szégyenlem magam, amiért jártam pár hónapig. Ezelőtt számítógépes játékokkal ütöttem el a felesleges időmet(tehát az összeset), erről is tudtam, hogy nincs értelme, csak időhúzás, meg is untam. Ezelőtt focival/kondival próbálkoztam, de pénz hiányában és az edzővel való konfliktus miatt mind a 2 abbamaradt. Ezek előtt pedig szintén játszottam online. Ezek évekre nyúlnak vissza.

A társasági"életem" annyira jelentéktelen, hogy szinte nincs is. Van kb. 3-4 hamis barátom, akik arra jók, ha nincs pénzük, majd én akkor viszek. Sosem éreztem igazán jól magam velük, ők a szakmunkás/8általános szintjén vannak fejben, én azért még az merem állítani, hogy ennél magasabban. Kvantumfizika/spiritualitás náluk szóba sem jöhetne, annyira jók voltak, meg én is nekik, hogy együtt elmentünk gyúrni. Barátnő.. Na ehhez is annyi közöm volt, hogy semmi. 18 évesen egy buliban félrészegen smároltam egyszer egy rajtam körülbelül 3 másik csávóval smároló "nővel". Voltak lányok, akik próbálkoztak, de vagy én csesztem el, vagy finoman, érzékien visszautasítottam őket. Őszintén, túl nagyok az igényeim magamhoz képest, sajnos ez van, csak azért pedig nem fogok senkivel sem összeállni, mert, hogy miért ne?..

Családi élet is ismeretlen errefelé, éppen most volt egy jó kis üres, hangulatrontó megbeszélés a költözéssel kapcsolatban, semmi különös, a lány tesóm elvan a saját szobájában, anyám pedig a munkájával.

5 éve pedig elment az egyetlen jólelkű, igazember, akit ismertem, csak sajnos még akkor nem jöttem rá a dolgokra, most pedig csak vele tudnék beszélgetni őszintén, szívből. Más hozzáhasonló jólelkű, ésszerű embert nem ismerek. Sajnos. Ő az apám volt.

Pár hónapja rájöttem, hogy folyton csak a pénz körül járt az agyam egy időben, aztán szépen elgondolkoztam ezen, majd rájöttem, hogy nincs szükségem pénzre, sosem voltam a pénztől boldog, talán párszor örültem dolgoknak, mikor megvettem őket, aztán szépen lassan elhalványult az öröm az adott tárgy iránt. Tehát a pénz MÁR nem érdekel.

Na persze, meg a nők is sokat jártak a fejemben, szinte folyton. Kerestem az alkalmat a szemezésre a buszon/utcán, sokszor jött is "válasz", de ez is csak belső kis megerősítés, önbizalomhiány csökkentésére, várod a visszajelzést, a megerősítést, hogy múljon el a kétség a kinézeted felől. De ez kettősjátszma, ha nem jön be, akkor ismét lejjebb vagy, majd lentebb, aztán kezded elölről. Aztán már ez sem érdekel, miért lelném az örömöt egy nőben? Magamtól sem jövök rá, hogy mitől lehetnék boldog, akkor miért várnám el mástól, hogy boldoggá tegyen? Ez önzés lenne. Szerintem. Lehet, nem is kéne nekem senki, elviselni ezt a sok kis stiklit, csak az ő életét rombolnám ezekkel a destruktív gondolatokkal, felfogással.

Nem tudok mit hozzáfűzni az egészhez. Kilátástalannak érzem az egész életemet, ha lehet ennek nevezni. Se célom, se tervem. Nem veszem észre a sok kicsi jót, mert megszoktam, csak arról gondolkozom amin változtatni kéne, ami rossz, ez pedig elnyomja a kicsi javak észrevételét.

Sokaknak ez csak össze-vissza beszédnek/gondolatoknak fog tűnni, de remélem lesz olyan is, aki megért, annak pedig köszönöm, hogy végigolvasta, ha pedig reagál rá akármit, azt még jobban.