Mi a helyzet olyankor ha nincs semmi életcélom nem járok egyetemre/fősulira stb?

20 éves vagyok!

Érettségi előtt otthagytam a sulit..Nem csinálok semmit,alszok és a szüleim pénzét költöm egész nap!

Nincs semmi célom...Nincs kedvem semmihez...Depis vagyok...mindenki idegesít blbla...:)

Ez vagyok én!

Márciusban megyek Angliába szerencsét próbálni:)

Hátha összejön:)

De legalább addig se megyek anyáék agyára:)

Ha van kedved tarts velünk:D

20/L

Ja és ilyenkor vagyok ébren..nappal alszok...tehát lassan fekszek is:D

Tiszta idióta vagyok amúgy:P

Az utóbbi fél évben én is magam alatt voltam, akkor kezdtem az egyetemet, és nem jött be. Szinte alig jártam be, elbuktam néhány vizsgát, a többit meg sem csináltam. Be voltam gubózva itthon, nem jártam sehová.

Ezen csak te tudsz változtatni! Erőltess magadra egy célt. Hisz ahogy látom, eléggé zavar, hogy csak úgy lógsz a levegőben, úgymond. Tökéld el magadat, határozd el, hogy ha belevágsz egy dologba, pl. egy egyetemi szakba, igenis, muszáj befejezned. Végülis annyi embernek sikerül! :)

Én is most próbálom menteni a menthetőt. Csinálok a félévben néhány töltelék órát, mellette dolgozom, és szeptembertől remélem felvesznek egy új szakra, hogy úgymond tiszta lappal kezdhessek. Nem nagyon szeretek tanulni, jobban szeretnék már dolgozni, mert kéne a pénz, de tudom, hogy most alakítom ki a jövőmet. Lehet, hogy diploma után olyan munkám lesz, aminek köze nem lesz az egyetemi szakomhoz, de ki tudja? Diploma kell, azt mondják az okosok.

Akárhogy is, sok sikert neked! :)

Hm... Én irigylem, hogy csak az a baj, hogy csak az a baj, hogy még nincs szakmád, és hogy nem tudtad befejezni a főiskolát. Meg hogy nincs munka.

Akkor most mesélek. Én a régi négyéves képzésben voltam még benne, és egy félévvel kitolódott az iskola befejezése, és így most fejeztem be informatikus könyvtáros-rajz szakon a főiskolát MÁSFÉL hete. És azóta itthon csücsülök, és ellátom a háztartást, satöbbi. Én másodikán szakítottam a barátommal, és napokig nagyon rosszul voltam, és még ma sem vagyok teljesen magamnál, azt hiszem,hogy most kezdek megint kicsit összezuhanni. Munka ugyebár nincs, pályázgatok, és munkaügyre járok. Amit tudok javasolni az az okj-s képzés, amit ingyenesen megcsinálhatsz a munkaügyön keresztül, én is ezt akarom megpróbálni. Munka nem nagyon lesz, de a képzés idejére pénzt kapsz, ha nem is sokat. De nem a képzésről akartam írni, hanem arról, hogy szóval amúgyis rossz idegállapotban voltam, és pluszban az a két hónap, amíg együtt voltunk a barátommal, az sem volt leányálom. Szóval én ki voltam amúgy is idegileg. Pluszban befejeztem a főiskolát, és azért azt is fel kellett dolgoznom. Tehát, el kell ismernem,hogy picit lustább voltam, de azért igyekszem mindenre figyelni. De elismerem, hogy csak most kezdek el egyáltalán magamhoz térni, hogy vége a párkapcsolatomnak, és hogy vége a fősulinak. Nekem nagyon sok tervem van. Vannak hosszútávú, és középtávú terveim. Rengeteg tervem van, a tervek pluszban prioritás alapján sorba vannak rendezve. És én szó szerint évekre előre beosztottam az életem. Szóval tervszerű ember vagyok, és mindig is az voltam. Csak kicsit összeomlottam a párkapcsolatom miatt, és ráadásképpen én olyan vagyok, hogy nagyon le tud hervasztani, ha nincs munkám, és mások tartanak el, habár én nem kerülök hálistennek nagyon sokba, annyi mindent meg azért összespóroltam már, hogy különösebben ne kelljen rám költeni. De nagyon független lélek vagyok, és nagyon megvisel, hogy haza kellett jönnöm, és hogy szüleim tartanak el most.

DE a szüleimet is rohadtul megviseli!!! Olyannyira, hogy apám, akivel az elmúlt 24 évben tökjól jöttünk ki, szóval úgy öt napja rám szállt, szószerint. Namost, most, hogy itthon vagyok, ugyebár el kell látnom teljesen a háztartást - anyám nem is bírja a dolgot, mert ágyhoz kötött beteg, és nagyon nehezen mozog. Szóval nekem kell mindent csinálnom. De mivel az elmúlt félévben is ezt csináltam, nekem ebben már semmi új sincs, és ha egy kicsit el is lustultam, akkor is, a ház rendben van, és tisztaság van, és főzök, meg minden. És jó, igazából csak most kezdem összeszedni magam, és ma küldtem el épp az önéletrajzaimat, ezt elismerem. Azt is elismerem, hogy tényleg egy kicsit a ház az elmúlt időben rendetlenebb volt. De könyörgöm, a háznak csak a földszintje, amit tulajdonképpen rendben kell tartanom 65 négyzetméter!! És eléggé ki voltam az utóbbi időben. Szóval részben jogos apám szekálása, de én szerintem már túlzásba viszi. És ezen túl azt is érdemes tudni, hogy amúgy is ideges vagyok az ilyesmitől,mert anyám huszonévig szekált engem minden miatt, és csak mostanában kezdi megtanulni az álszentséget, hogy legalább a képembe ne vágjon olyan hálátlanságokat, amiket a hátam mögött szívesen fecseg - persze mindent hallék én a szobámból is,mert elég hangos. És itthon ülök másfél hete. És már kétszer voltam olyan szinten ideges, én, aki alapjában véve azért viszonylag nyugodt ember vagyok, hogy azt hittem,hogy felrobbanok. És a legszomorúbb, hogy már mindkét szülőmmel ordítottam,meg veszekedtem, ami nagy tiszteletlenség, és hálátlanság. Szóval ezért mondom, hogy irigyellek. Mert téged legalább nem szekálnak ezek szerint reggeltől estig!! Hogy más úgy érzed, hogy lassan sokkot kapsz!!!

Bár kicsit régi a kérdés, de mivel látom hogy mostanában is érkezett válasz, hát én is leírom a magam kis történetét.

22 éves lány vagyok, hasonlóképp jártam az egyetemekkel, mint a kérdező. Két szakba is belevágtam, az elsőt ott hagytam, a másodikon most passzív félévben vagyok, átmeneti megoldásként, de már nem akarom folytatni.

Az utóbbi pár év csak úgy elment mellettem. Teljesen begubóztam, nincsenek barátaim, nem járok el szinte sehová, nincsenek céljaim. Szinte el sem hiszem, hogy néhány évvel ezelőtt én egy vidám, mosolygós lány voltam. Távoli az egész.

Mostanában viszont úgy érzem, talán sikerül változtatnom. Valahogy átértékeltem a dolgokat, és ehhez csak egy kis löket kellett (ami esetemben az volt, hogy szüneteltetem a sulit). Rájöttem, hogy az emberek olyan nagyon rágörcsölnek mindenre. Nekem meg elegem van belőle. Nem az lenne a fontos, hogy boldogak legyünk? Szerintem igen. Ha majd időskoromban visszanézek a múltba, nem arra fogok emlékezni, hogy jaj de jó ültem bent az órán vagy hogy de jó karriert csináltam (persze biztos van akit ez tesz boldoggá, de engem nem), hanem azokra a kis semmiségekre, amiket az ember boldog emlékként őriz. És mindegy, hogy mennyit keresek majd, ha közben utálom az egészet, márpedig az utolsó három évem csak arról szólt, hogy utáltam az egész életemet és amit csinálok.

Szóval most úgy döntöttem, kicsit szabadon eresztem magam, és hagyok időt hogy eldöntsem, merre tovább. Próbálok nyitni a világra, visszatalálni az emberek közé a magam módján, ahelyett, hogy azon görcsölnék mit tanuljak és mi legyen majd. A jelen számít, nem a jövő és nem a múlt.

Nekem most épp ez válik be. Biztos sokan mondják majd, hogy ez nagy ostobaság, meg majd húsz év múlva máshogy látom ha nem lesz rendes állásom. Talán igaz, viszont engem ez az egy értékrend tartott vissza attól, hogy teljesen feladjam az egészet és befejezzem az életem. És nekem most csak ez számít. Kimászni a gödörből.

Jó régi kérdés de írok én is.

27 vagyok semmi életcél, 5-6 éve már kapcsolatom sincs. Néha eljárok dolgozni ide oda de valahogy sehol nem találom a helyem. Barátaim sincsennek már. Szóval ja. Nem jött be az élet. Barátnőt nemtudok keresni mert kb kihulott az osszes fogam,undorító vekony vagyok es 27 evesen ugy nezek ki mint egy 18 eves. Idegesit minden es mindenki ennyit rólam.

Nem tudom,olvassa-e valaki...

27 vagyok, egy éve otthagytam az egyetemet végzősként, mert panikrohamaim voltak, depressziós voltam. Azóta kicsit jobban vagyok, de életcélom semmi. Az összes egyetemi barátom már végzett, velük sem tartom szívesen a kapcsolatot. Életcél, motiváció nélkül egy szem érettségivel van egy részmunkaidős állásom. Se kapcsolatban nem vagyok, se anyagi hatterem nincs. Csak napról napra élek azzal a tudattal, hogy ha mentálisan birtam volna az egyetemi megalaztatasokat, szivatasokat, el tudtam volna vegezni, es teljesen mas lenne az életem. Mar az se motivál,hogy külföldre kimenjek. Semmi se motivál