Hová tűnt a motivációm? Miért nem tudok azzá válni az életben, akivé válnom kellene?

Nem tudom, hogy fogalmazzam ezt meg úgy, hogy objektív legyen, lévén magamról van szó... mindenkitől elnézést kérek, ha helyenként nagyképűnek fogok hangzani, de nagyon szeretném már megoldani az életemet...

Szóval az van, hogy én egy olyan 22 éves gyerek vagyok, aki állandóan otthon ül, és nem csinál semmit. Egész nap céltalanul netezek, szöszmötölök. Testvérem van, de nagyon ritkán látom. A szüleim többnyire elfoglaltak. A problémám az, hogy úgy érzem, rengeteg lehetőségem lenne, ugyanis intelligens vagyok, mindig mindenhol a 2-3 legjobb tanuló között voltam, pár területen pedig versenyeket is nyertem. Van egy nagyon jó, rendszerszerű, analitikus gondolkodásom, ami szerintem kifejezetten alkalmas lenne természettudományok kutatására. Amire ráfekszem és amibe energiát fektetek, abban messzire tudok menni. Úgy érzem, magas bennem a potenciál, használható, eszes ember vagyok. Csak az a bökkenő, hogy valamiért nagyon hajlamos vagyok a depresszióra, a kényszeres másokkal való összehasonlítgatásokra, és az önmagamba zuhanásra. Ilyenkor pedig semmit nem lehet velem kezdeni. És jelenleg is egy ilyen ellustult korszakomat élem. Egyszerűen nem bírok túllendülni azon, hogy mindenki más, aki egyetemista ismerősöm, sokkal "előrébb tart", sokkal hatékonyabban és céltudatosabban vezeti az életét, miközben én semmit nem csinálok. A magánéletemmel se vagyok elégedett, azt hiszem, végül is ez a dolog forrása (barátnő-hiány). Külföldön felvettek egy egyetemre, amiről visszajöttem, mert nem éreztem jól magam. Most itthon csinálok valamit, ami nem érdekel. Úgy érzem, bármi lehetne belőlem, de valahogy lusta vagyok erőt fektetni bármibe is, és csak felületesen csinálok mindent. Mint egy Csehov-hős.

Azért írtam ebbe a kategóriába, mert remélem, itt találok embereket, akik már túljutottak hasonló problémákon. Hogyan kapjam vissza az életerőmet? Most valami belül azt súgja, hogy ne ragaszkodjak görcsösen a karrier-alapozáshoz, kiránduljak, túrázzak, bulizzak, kicsit vessek el magamtól mindent, és akkor talán beérik ez az egész magától. De nem tudom, szabad-e hallgatni erre a hangra. Mi van, ha valójában egyszerűen csak a könnyebb ellenállás felé megyek, és sosem fogom kihasználni az agyamat? Nem akarom így végezni... az a baj, hogy nem tudom, kitől kérdezzem ezt meg, mert a mi családunkban nincsenek olyanok, akik kutatói pályára léptek, nem ismerek tudósokat, nem tudom, mi lenne a helyes út... ti mit tanácsoltok?