Mit kezdjek a már-már beteges önbizalomhiányommal? 20/L

Szükségem lenne valakire aki akár kommentben akár privátban segít nekem. Gondolom jó hosszú lesz..

Szóval: gyerekkoromban se szerettem a többi gyereket, mindig elvoltam egyedül a kis álomvilágomban. Aztán ahogy nőttem, egyre messzebb kerültem a többiektől. Ez nagyon sokáig semmi gondot nem jelentett nekem, nem igazán érdekeltek a többiek, álmodoztam, olvasgattam, nem vágytam társaságra. Aztán általános suli végére azért már kezdtem kicsit magányos lenni, de hát addigra már ugye én voltam a "fura különc", így senki nem akart velem barátkozni. No nem baj, középsuliban nem ismert senki, kaptam új esélyt. Itt is eleinte elég visszahúzódó voltam, de aztán szép lassan sikerült beilleszkednem. Senkivel se alakítottam ki mélyebb kapcsolatot, viszont elvoltam velük, benne voltam a közösségi programokban, elmentem velük bulizni, semleges dolgokról el tudtam velük beszélgetni, de mindig ügyeltem hogy senkihez ne kerüljek túl közel, semmi személyes dolog ne legyen. Aztán egy sráccal elkezdtünk külön beszélgetni, először nagyon ritkán, teljesen véletlenszerű dolgokról, aztán végül naponta, egyre személyesebb dolgokról. Ez kb tartott egy évig, úgy éreztem először van valami haverom-barátom. Aztán egyszer kettesben voltunk, erőszakosan elkezdte volna leszedni a felsőmet, mikor mondtam hogy ne tegye, meg megcsókolt, meg mondta hogy aludjak nála, stb. Azóta nem beszéltem vele, hatalmasat csalódtam, hogy amint valakit kicsit is közel engedek, egyből csak arra kellek neki hogy lefektessen. Eltelt egy kis idő és összejöttem egy fiúval, máig nem értem, tulajdonképpen miért. Szerettem valamilyen szinten, de neki se tudtam, nem is akartam teljesen megnyílni és nem voltam szerelmes. Vele elvoltunk olyan 1 évig, amikor megismertem egy másik fiút, aki olyan hatással volt rám, mint előtte senki, teljesen "megbolondultam" tőle, őt akartam, tudtam hogy vele kell lennem. Szakítottam a barátommal (őt se viselte meg különösebben, nem igazán volt szerelmes), és elkezdtem ismerkedni ezzel a fiúval. Teljesen összeillünk, ugyanolyan "beteg" a humorunk, hasonló az ízlésünk és az érdeklődési körünk, életemben először szerelmes lettem így 20 évesen, teljesen összeillünk, barátaival is jól kijövök, minden jó. Egyetemen is egész jól sikerül haverkodnom. DE.

A fent írt dolgok miatt, egyszerűen nem tudom, hogy kéne viselkednem egy ilyen kapcsolatban. Szeretem, imádom, ő a mindenem, mégis sokszor megbántom mert nem tudom egyszerűen, hol a határ, és gonosz beszólásaim vannak. De még ez a kisebbik baj... A nagyobb az önbizalomhiányom. Amióta az eszemet tudom, egyszerűen úgy érzem, nem érek semmit. Egy rövid időszakot leszámítva amikor legszívesebben meghaltam volna, annyira nem érdekelt, elfogadtam hogy sz.r vagyok és nem lehet szeretni. Szüleimtől SOHA nem kaptam egy jó szót. Országos versenyen 3. lettem, osztályfőnököm ölelgetett és dicsért, szüleim azt mondták csalódottak, lehetnék első. Mindig az egyik "barátnőmet" dicsérték, mennyivel jobban néz ki, mennyivel jobban tanul, stb. Nem baj. Vagyis nem volt baj, egészen eddig. Most viszont szeretem a barátom, és nem bírnám ki ha elhagyna, és mindig rettegek, hiszen én nem látom be, miért lehetne engem szeretni, hisz semmi jó nincs bennem. Nem vagyok szép, nincs jó alakom, nem vagyok túl okos, kedves pláne, a humorom furcsa és legtöbb ember szerint kiakasztó. Hobbik szempontjából is különc vagyok, a lányok szerint túl fiús vagyok, de a fiúk meg nem tudják hogy álljanak hozzám, így mindenki távolságtartó velem szemben (ez mondjuk kölcsönös), de rettegek hogy barátom is elviselhetetlennek fog látni, és/vagy rám un, és/vagy talál nálam jobbat. Hiszen én mindenkit jobbnak látok, ő miért ne tenné? Szóval nagyon szeretem, mégis rettegek és bizonytalan vagyok. Persze erről beszéltem barátommal, próbál segíteni és támogat, de hát nem nyaggathatom folyton ezzel, hiszen akkor végképp az agyára mennék. Így is elég szegénynek, hogy összekaparjon, ha látok egy szép lányt, vagy mikor világosban nem akarok levetkőzni előtte, mert annyira félek hogy nem tetszek neki.

Szóval a kérdésem: hogyan segíthetnék az önbizalomhiányomon? Mint írtam, MINDENT utálok magamban, így az "írd össze, miket szeretsz magadban" módszer nálam nem működik. A körmeim szépek és ennyi, kész a listám. Nagy szükségem lenne segítségre, nem szeretném ha erre rámenne a kapcsolatom, mert tényleg nagyon szeretem a barátom.