Mennyi idő elengedni az elveszett életünket, párkapcsolatunkat? Megtébolyodom?

Bocsánat, de hosszú lesz, türelmes és korrekt hozzászólásokat nagyon megköszönnék.

Elnézést, ha rossz rovatba tettem be, maximum a moderatúra áthelyezi a megfelelő helyre. Felnőtt férfi vagyok, aki túlesett jó néhány veszteségen az utóbbi években. Sajnos anyagilag és társadalmilag is (vállalkozóból alkalmazott, párkapcsolatból szingli) A párom elhagyott tizenév után. De ennek majd' egy éve. Az elszegényedésből kijöttem, jobban élek, mint pár éve és ennek örülök is. (de cserében szinte nincs életem, borzasztóan túlterhelt vagyok) Pár hónapig nagyon depressziós voltam a szakítástól. Aztán úgy éreztem, hogy kijöttem belőle. Elkezdtem újra "élni", új baráti kör, a régi barátságok is újraéledtek. Elkezdtem ismerkedni is stb. Aztán most meg azt veszem észre magamon, hogy egyfelől olyan elmebeteg féltékenység és frusztráció kerít hatalmába, ha a haverok esetleg nélkülem mennek el vagy tesznek valamit. Szerencsére nagyon nagy önkontrollal ezt nem éreztetem velük, de érzelmileg akkor azt érzem, hogy ki vagyok közösítve. Holott egyáltalán nem. (Nem is traktálom őket ezzel, nem akarom elronta pont ezzel.) De a legnagyobb baj nem is ez, hanem a gyász a párkapcoslat elvesztése miatt. Egy ideje sok nehézségem támadt a munka miatt, nagyon túl lettem terhelve és ez kihat az érzelmi "egészségemre" is. Baromi érzékeny lettem és újra ezerrel hiányzik az az időszaka az életemnek, amikor még boldogok voltunk a párommal. Nem régen voltunk egy buliban a haverokkal ott, ahová régen együtt jártunk nyaralni a párommal. A buli fergeteges volt, a haverok nagyon jó fejek voltak, nem is mutattam ki, de borzasztóan éreztem magam néha. Szerencsére ellazultam, ittam is és próbáltam oldott lenni a buliban. Megkaptam minden figyelmet és szeretetet a többiektől, ahogy ez lenni szokott. Én mégi néha eltűntem és csak sétáltam a környéken és szakadtak fel az emlékek. Az, hogy újra együtt legyünk az 100% kizárt. Ezt a kapcsoaltot csak "elengedni" lehet, semmi mást. Ráadásul az utolsó pár évünk nagyon rossz is volt, nem is nevezném párkapcsolatnak. Az eszemmel mindezt tudom, sokat dolgozom ezen az elengedésen és gyászfolyamaton, de egyszerűen néha hullámokban rámtör a mély gyász. Pedig szabadulnék ettől az érzéstől. Ráadásul olyan kellemetlen, hogy ezen a bizonyos bulin még egy nagyon helyes lánnyal meg is ismerkedtem, de olyan balfazs voltam, hogy először szinte észre sem vettem a közeledését, holott nagyon bejött nekem és még a többiek mondták, hogy szerintük neki is én. Én meg mint egy tulok alig vettem ezt észre. Szerencsére aztán órákig táncoltunk, beszélgettünk, dumáltunk, talán nem kizárt a folytatás is. Na ő pl feledtette velem a nyűgjeimet. De előtte képtelen voltam lazítani, örökké a munka-beli nehezen megoldható gondjaim jártak a fejemben, meg a gyász és ez a kettő kishíján elrontotta a bulizásomat. (Végülis nem, de pl borzasztóan frusztrált az is, hogy volt olyan haver, aki szintén "becsajozott", de "sokkal tovább jutott" mint én. Én persze vele örülök, mert jó barát, de vaalhogy frusztrált, hogy nekem nem jött össze annyira jól.

Egyszerűen görcsös vagyok, merev, nem tudok lazulni, pedig nagyon kellene. Az élet hozza is a lehetőségeket és én meg nem mindig tudok velük élni. Ez meg lenyomja az önbizalmamat.

Szóval érzem, hogy bennem a hiba, és egyébre sem vágyom, hogy kijöjjek ebből a gödörből. A depresszióm pár hónapja kishíján a munkahelyem elvesztésébe került, de ez megoldódott. De azóta is sokszor rámtör a dili meg az agymenés és a szinte zéró önértékelés. Pedig minden meglenne: baráti kör, aránylag elviselhető anyagi lét (mondjuk nem kevés gonddal), már-már a lányok is kezdenek felfigyelni rám. Aztán én meg egy rakat lúzerség vagyok. Nem akarok önsajnálni. Kijönni szeretnék ebből. Elengedni és lezárni a múltat, nem azt, hogy örökké mindenről a régi életem jusson eszembe.

A kérdés az, hogy mikor lesz vége már a depinek? Mikorra tudom elengedni, mikor lehetek kiegyensúlyozott és mit tehetek én, ezek érdekében?