Miért viszonyulok ennyire negatívan az emberekhez?

Akárki próbál velem beszélgetni, ismerkedni, egyszerűen nem érzek késztetést arra, hogy én is nyitott legyek, kérdezzek vissza, ismerjem meg, mert nem érdekel, nem érdekesek. Ha közelebb kerülök valakihez, akkor meg mindig kiderül valami, ami kiábrándít belőle. Így volt ez egy lánnyal is, akivel beszélgettem pár napig, aztán csak úgy kinevetett egy embert, azért, mert, hogy hogy néz ki?.

Másik dolog, hogy mindig kitalálnak valamit. Rám ír egyik haverom, hogy játsszak vele online, a másik le akar jönni hozzá, a harmadikhoz én menjek le, mintha nekem kellene őket szórakoztatnom..

Igazából mindenkiben meglátom a rosszat a hibát, hiába keresem a jót, szépet, úgy tudnám egyszerűen érzékelni mint a jin-jang jelben, a nagy fehérben is csak a kicsi feketét látom meg.

Őszintén, mindig vannak előítéleteim. Nem vagyok rá büszke, de így belegondolva, ez az igazság. Mikor meglátok egy ismerőst, eszembe jut róla az első ismert rossz tulajdonsága, és már nem tudok rá úgy nézni. Sajnos, ezen nem tudom, hogy tudnék változtatni.

Van egy alkotott képem mindenkiről, általában negatív, le is írom most hirtelen, őszintén, egyik fiú osztálytársamról mit gondolok, szerintem milyen:

Mindenkivel jóban van szinte, a társaság bohóca minden alkalommal, olyan, mint a napraforgó, amerről süt a nap, arrafelé hajlik, csinálja a szelfiket minden kicsit csinosabb lánnyal, mert nagyon menő szerinte(szerintem ezzel is csak próbálja magát feljebb tolni a társaságiélet ranglétrán), 100-200 like van a profilképein, sokszor ír facebookra, csinál képeket, hogy neki van Élete, amivel szerintem csak a saját önbizalomhiányát próbálja kompenzálni, egyáltalán nem tudatos, álszent, és vicces. Ennyi lenne, a vicceset azért írtam oda, mert tényleg az, és legalább már egy pozitív legyen ott.

Iskolában mindig csak zenét hallgatok, ha tehetem, mert nincs kedvem a közönyös, hétköznapi témákhoz, hogy, hogy rúgtak be. Utálom, mikor beszélek, és belepofáznak, vagy közben mással foglalkoznak, ezért inkább nem is beszélek.

Van 1-2 haverom, akik túl sokszor veszik viccesre a figurát, nekem pedig nem mindig van vicces, jó kedvem, ezért akkor is a mű, álszent mosoly, meg nevetés kell, amihez sosincs energiám.

Mindig igazodni kell mindenkinek a kis világához, ami szerintem az enyémtől nagyon eltér, azt pedig nem hiszem, hogy megértenék, ezért is vagyok inkább csendben.

Azt utálom, mikor azzal próbálják magukat felemelni, hogy másokat elnyomnak, ezt nem szoktam már hagyni, visszavágok, ezért is sokszor csak a negatív oldalamat mutatom, és elkönyvelnek rosszindulatú, duzzogó, üljön magában típusnak.

Gondolom ezekből már kiderült, hogy introvertált vagyok, elismerem, szerintem is, de nem érzem magam rosszul nagy tömegben, felemelt fejjel megyek mindenhol, ha tehetem(már, mert régebben ez fordítva volt, mindenkiben többet láttam). Tudom, egyáltalán nem vagyok tökéletes, és mások sem azok.

Nem tudom, min kéne változtatnom, vagyis, azon biztos, hogy ne negatívan álljak hozzá az emberekhez, csak azt nem tudom, hogy hogyan. 18 éves vagyok, csak erre a korosztályra értettem, amiket leírtam.

Mit gondoltok ezekről?