Ezt milyen állapotnak lehetne mondani, nagy a baj?

Nem is tudom hol kedzjem.

Nagyon magányosnak érzem sokszor magam. Teljesen elszoktam az emberektől, a jókedélyű komonikációktól.

Elmentem egyik haverommal hétvégén szórakozóhelyre, igaz soha életemben nem jártam így el, ott ültem egyedül a pultnál, nem tudtam felvenni azt a "legyünk jókedélyüek" stilust amit ott a haver leművelt az ő "barátaival". Egyszerűen nem tudtam leszólítani egy lányt sem, nem tudtam magam elképzelni hogy beszélgetek velük érdeklődően. Eléggé magányosnak nézhettem ki, aztán le is léptem. Mikor elmentem a club előtt látva a sok embert, ugy éreztem magam mintha egy másik dimenzióban lennék, egy ablak mögül néznék ki a házból, amiben tök egyedül vagyok. Nagyon rossz, könny s kijön az ember szeméből.

Van hogy sikerül magamra bírni egy kicsit "komonikatívabb" derüsebb állapotot, de nem tudom stabilan sokáig fent tartani.

Most is találkoztam egy lánnyal (akivel korábban beszélgettünk), most izgultam, nem tudtam mondani neki semmit. Nem érzem azt hogy "IGEN, ITT VAGYOK", ha értitek.

Nem tudok nyitni az emberek felé, vagy tudok csak nem érzem hogy viszonoznák..sokszor össze vagyok már zavarodva, semmit nem tudok. És őszintén megvalva, így nem is fognak szívesen az emberek velem beszélgetni, ismerkedni.

Itt vagyok már lassan 30 évesen és ilyen problémáim vannak, ugyan erre hogy lehet családot építeni, ha ilyen "gondok" foglalkoztatnak. Mint egy "gyerek".

Nagyon bezárkóztam. Nem is tudom meg tudnék e nyilni valakinek, egyáltalán meg kéne-e nyilnom.

Nem tudom elfogadni, sokáig rágódom, nagyon felveszek dolgokat/dolgokon. Nagyon rossz hogy nem érzem azt egy lánnyal kapcsolatban: "hogy igen meg tudom szerezni, kellenék neki".

A legapróbb komonikáció beli dolgok, szurkálódésok is érzékenyen érintenek.

Szeretnék én is olyan "leszarom" lenni aki bátran mer menni egy lányra, nem fél attól hogy elutasítja.