Van valaki még így? Leragadtam.

Nagyon sokan érezzük így, ez nem egyedi probléma. Nem biztos, hogy nem valós, de nem egyedi. :)

Nekem is vannak barátaim, ismerőseim, akiket irigylek, hogy most végeznek az egyetemen vagy már dolgoznak, eljegyezték őket, megházasodtak, gyereket terveznek. Próbálom azzal nyugtatni magam, hogy nekem is megvan a saját tempóm, más, mint az övék, de valamerre haladok. (Épp befejezem a szakmámat aztán megyek is továbbtanulni, vizsgázok, tervezem, hogy ha összejön akkor elköltözök albérletbe, egyetem mellett már tudok vállalni diákmelót, stb)

Nem kell másokhoz mérni magad, szerintem a lényeg, hogy neked a saját kis életedben legyen valami terved. A semmittevés, tétlenség a leglehangolóbb érzés a világon. Küzdeni kell vele. Mindig legyen egy apró cél előtted (ez persze nem elég: tenned is kell érte). Ha nem is sikerül, nem akkor és úgy, ahogy szeretnéd, maga a terv már pezsdítőbb a csodavárásnál.

Fel a fejjel!

És még valami, én nem vagyok szakember, sem orvos, sem pszichológus, de azt tudom, hogy nekem akkor kellett elmennem pszichológushoz, amikor pontosan ez az érzés hatalmasodott el rajtam, amit leírtál. Ő sem mondott mást nekem, csak hogy értékeljem magam, tudjam, miben vagyok jó, és igazítsam ahhoz az élettel kapcsolatos elvárásaimat. De ezt az ember egyedül nehezen gondolja végig. Visszajelzés kell. Ne félj erősebb segítséget kérni, ha úgy érzed, szükséged van rá!

Sok sikert és erőt neked. :)

22/L

23 éves otthon élő klub :D

Én is jöhetek?

Csak annyit akarok hozzáfűzni, hogy ha valaki ilyenkor el tud költözni, meg utazgatni, az vagy nagyon jól keres, vagy anyuci, meg apuci pénzeli. És ez igaz a főiskolára is.

Napi 10 órát dolgozom, van más bevételem a munkán kívül is, és mégsem tudok elköltözni, mert akkor vagy nullára jönnék ki, vagy mínuszra.

Bár, az szar érzés, ha nem te irányítod az életed, de ennyi idősen nem okolhatsz már mást ezért, csak magadat.

Ha le tudtál menni ilyen mélyre érzelmileg, akkor ki is tudsz jönni, csak tenni kell érte.