Elmondaná végre valaki egyenesen, tisztán, hogy, hogyan lehet ezen segíteni?

Az önbizalomhiányon. Már lassan 18 éve vagyok egyedül, de olyan szinte, hogy tényleg nem volt semmilyen intim, szexuális, csók, puszi, tehát semmilyen ezekhez hasonló élményem lánnyal. Ezek olyan dolgok, amik jó esetben legkésőbb 15-16 éves korban megtörténnek, még a legszerencsétlenebb emberekkel is. (Persze vannak kivételek, lásd én.)Így történtek a dolgok eddigi életem során, hosszú lesz, köszönöm annak, aki veszi a fáradtságot, hogy elolvassa: 12-13 évesen már szégyelltem, hogy még nem volt barátnőm.. MÁR 13 évesen. Ezért, hogy ezen segítsek, elkezdtem Msn-en beszélgetni idegen lányokkal. Webkameráztunk, meg ilyenek és sokakkal közelebb kerültünk egymáshoz, de ráuntam, mert tudtam egy idő után, hogy ennek semmi értelme, mert nem lesz belőle úgy se semmi, ha az ország másik felén él az illető. De közben itt egy új osztálytársammal egyre közelebb kerültünk egymáshoz, egy barátnője megsúgta nekem, hogy bejövök neki, ezt azért tette, mert beteg voltam, és hátha "segít".. Itt egy kicsit megörültem, és a lány szédített is, kezdtem beleszeretni, de aztán persze, hogy 2 hétre rá, már volt is egy középiskolás pasija. Ez volt 14 évesen. Jó, 15 évesen, felvettek abba a gimnáziumba, ahová mindig is akartam menni, nagyon megfogott, alig vártam. Nagy elszántan, majd én leszek a menő arc, (nem a beképzelt se**fejre kell gondolni) végre lesz barátnőm, jól fog menni a tanulás, majd bulizgatunk a haverokkal. Igen, a sors iróniája.. Az első évem úgy alakult, hogy még csak az osztályba sem sikerült beilleszkedni, haverom se nagyon lett, nem, hogy barátom. A társasági élet egyenlő volt a 0-val, ezért, mikor hazaértem minden nap, az volt az első, hogy leültem a gépem elé, és játszottam online, és beszélgettem a virtuális "barátaimmal". Ez ugye a tanulás rovására ment, és arra, hogy anyámmal romlott és romlott a kapcsolatom. Mivel nem kötődtem sehogy az iskolához, és az osztályhoz ezért volt olyan, hogy megbeszéltük a virtuális haverokkal, hogy maradjunk otthon és játsszunk. Volt, hogy azt hazudtam, hogy nagyon fáj a hasam, biztos bekajáltam valamit reggel, és hazajöttem a korai busszal, otthon pedig játszottam és beszélgettem. Egyszerűen annyira gyűlöltem az iskolát, hogy mikor a közelébe értem, a hasam elkezdett görcsölni, de olyan szinten, hogy nem hiszitek el. Közben még az egyik osztálytársamba bele voltam zúgva komoly szinten. Iskolába beszélgettem vele kicsit, de inkább a barátaival volt, mint velem, online meg láttam rajta, hogy nem nagyon kíváncsi rám. Aztán elkezdtem járni egy társaságba a volt osztálytársakkal, és itt egy lány kezdeményezett nálam, aki nagyon megtetszett, vele még az online beszélgetés is jó volt, hazakísérgettem, beszélgettünk, és egyik napról a másikra, mikor már őbelé is bele voltam zúgva, összejött egy nálam 6 évvel idősebb csávóval. Gondolom innen nem kell folytatnom, hogy mit érezhettem, és, hogy ez mennyire volt számomra negatív.. Ezekben az időkben, tehát 15-16 éves kor között még felkelés után is azt gondoltam ,hogy mi ennek az értelme? Iskolába csak szenvedek, azért járok oda, hogy rosszul érezzem magam, itthon anyám nem hagy, a tanulás nem megy, van értelme? Még a barátnő meg az az érzés, hogy szégyelltem magam, amiért ilyenkor már mindenki túl volt legalább az első csókon, én még csak meg sem öleltem egy lányt sem.

Ezutáni nyáron, mikor már 16 lettem, elkezdtem gyúrogatni, és egy nagyon picit lendített az önbizalmamon, de abba kellett hagynom, mert ez is ráment a tanulásra, és a termet is bezárták. Se pénzem nincs se lehetőségem manapság. Na de jött a 10. osztály. A virtuális haverok valahogy elszakadtak tőlem, és egyedül maradtam. Az osztály még mindig egy sz** volt, de legalább a jegyeim javultak. Barátnő téren még mindig az a helyzet, mint eddig. Egy kiránduláson, amire anyám kényszerített, hogy szerezzek barátokat, ismét kezdeményezett egy lány nálam, és meg is tetszett egy idő után, ott sokat beszélgettünk, szinte már csak a csók kellett volna, de nem volt merszem, és még csak 4 napja ismertük egymást, ezért sem. Azután pedig 2 nap múlva csak úgy simán üzent egyet egy osztálytársammal, hogy mással kavar.. Gondolom ezt sem kell kifejtenem, hogy mit éreztem, és, hogy hogy esett. Az egészben az a poén, hogy ő magáról csak a jót mondta, sosem iszik, nem cigizik, nem bulizik, meg minden jó, és aztán így enyhén kifejezve rám sza*t..

Jó, 17 éves lettem, a régi osztálytársakkal közelebb kerültünk egymáshoz, nyáron sokat sütögettünk, szinte minden héten, de igazából sosem éreztem magam olyan jól, mert mindegyikőjükből ez a tipikus kevés intelligenciájú, "épp, hogy megvan a kettes" típusú ember lett, míg én 4,0-4,2-es átlaggal voltam köztük. (persze ez nem jelent semmit, de csak magamat verném át, ha azt mondanám, hogy annyira jó volt velük lenni, inkább idő elütésnek mondanám) Elkezdődött a 11. osztály, most ismét 4,0 lett az átlagom, tehát a tanulás annyira nem rossz, de nem is a legjobb, de legalább anyám nem csesztet vele. A lányokkal annyi a helyzet, hogy annyi "közöm" van hozzájuk, hogy a buszon/buszról szemezek velük. Ez az év eleje óta olyan érzést kelt bennem, hogy nem tudjátok elképzelni. Olyan érzés, hogy egyszerre tehetetlen vagy, szeretnék cselekedni, de nem megy, olyan jó lenne odamenni ahhoz a lányhoz, akivel már hónapok óra "nézzük" egymást, de nincs merszem, egyszerűen NEM MEGY. Volt egy lány, aki egyszer mellém ült, aztán, mikor leszállt a buszról, rám nézett, és mosolygott, én balfa** pedig csak bámultam rá.. Máig nem mosolyog rám, maximum szemezni szokott, de, ha ránézek eszembe jut, hogy mekkora egy rakás szerencsétlenség vagyok, hogy nem tudok, képtelen vagyok cselekedni.. Volt egy másik "buszos" lány is, aki még leszálláskor is visszanézett sokszor, és nem hittem el, hogy komolyan velem szemez, mert olyan gyönyörű.. 10/10-es, komolyan, és nem túlzok. Ezekbe a lányokba sokszor belebolondultam, sokszor csak rájuk gondoltam még tanulás közben is otthon, és rengeteg dologra nem tudtam pár hétig koncentrálni, mert rájuk gondoltam, hogy milyen szépek. De persze, elmúlt héten látom, hogy kézen fogva megy egy sráccal, akit még komolyan mondom én is azt gondolom, hogy jó képű.. Nem vagyok meleg, nincsenek ilyen hajlamaim, de tényleg, még én is azt mondom, hogy az.

De, már olyan szinten kiábrándultam néhány lányból, hogy nem is igaz. Az az osztálytársam, akibe bele voltam zúgva, az pár hónapja észrevettem ,hogy "figyel". Sokszor azon veszem észre, hogy engem néz.. Bezzeg akkor nem voltam jó.. 2éve.. Mire volt ez jó neki, hogy most "kellenék" de régebben pedig lesz**t.. Igen, tudom, itt gyakorin nem ilyenek a lányok, egyik sem. Itt mindenki kivétel ugye. :)

Ha nincs ló, jó a szamár is, de, ha jön a ló, akkor hagyjuk a szamarat, kit is érdekel, hogy ő is ember, és kit érdekel, hogy mit indítunk el az ő életében..negatívat..

Ez van a mai napig. 13 évesen szégyelltem, hogy nincs barátnőm, közben akkor már minden ismerősömnek volt. Most mindjárt 18 vagyok, a haveri társaságomból a legcsúnyább(komolyan az, nem szemétségből, vagy előítéletből) fiúnak is van, és le is feküdtek már..

Nagyon idegesítő a tehetetlenség érzése, nem tudjátok milyen ez az önbizalom hiány, max a hozzám hasonló sorstársak. Reménytelenséghez fogható érzés. Egy lány, aki szerintem gyönyörű, azt mondta egyszer, hogy 8/10-es fiú vagyok kinézetre. Nem azzal van a gond tehát elméletileg. Tehát a kérdés adott: Elmondaná végre valaki egyenesen,tisztán, hogy, hogyan lehet ezen segíteni....?

(Ha valami nem érthető, kérdezzetek nyugodtan.)