Mit tegyek, ha úgy érzem, hogy elment a kedvem mindentől?

Mindig is volt kit okolni azért, hogy rosszul vagyok lelkileg. A hányattatott gyerekkoromat (kortársak, tanárok). A gyerekpszichiáter csak annyit mondott, hogy szorongó típus vagyok, azért nem tudok beilleszkedni egy közösségbe sem, és ezért nem tudom megszokni az óvodát, iskolát, munkahelyeket. Aztán jöttek a családi tragédiák (borzalmas nevelőapa, aki lelkileg, fizikailag terrorizált minket), a születésem óta fennálló alvászavar miatt krónikus kimerültségben szenvedek. 15 éves koromban éreztem először azt, hogy utálok élni, és sajnos ez a kiábrándultság azóta is bennem maradt, több-kevesebb kihagyással, fellángolással, szerelemmel, lelkesedéssel... 22 évesen Borderline-szindrómát diagnosztizáltak nálam, és hangulatzavart (persze rengeteg ismerősöm ágált ez ellen, mert állítólag manapság mindenki ezt a diagnózist kapja, akire mást nem tudnak rá húzni, és valójában én teljesen normális vagyok), ezután jött két öngyilkossági kísérlet, de igazából nem akartam meghalni, csak kicsit pihenni, megszűnni, és persze azt, hogy figyeljenek oda jobban rám, törődjenek velem úgy, ahogy arra szükségem van (sokan azt mondják erre: segélykiáltás, önsajnáltatás). Az iskolában, munkahelyeken azóta se tudok beilleszkedni. Folyamatosan változik az identitásom, már azt se tudom, hogy ki vagyok valójában, mit szeretnék csinálni valójában, mire vagyok egyáltalán képes, miben van tehetségem (eddig úgy vettem észre, hogy nagyon semmiben). Szerelembe menekültem nagyon sokszor, és tragédia lett a vége: a kapcsolataimban is ugyanolyan végletes vagyok, mint minden másban. Senki se bírt megmaradni mellettem, mindenki eljutott egy pontig, aminél azt mondták: köszi, de nekem erre nincs tovább szükségem (voltam jégcsap, hisztérika, önző, gyerekes, stb.). Voltam persze lúzerekkel is, akik az életüket adták volna reménytelenül értem, de nekem ők nem kellettek (pont ezért!). Így maradt a plátói szerelem, fellángolás, reménytelenség... Voltak időnként barátaim, de a legjobb barátnőm után igazából nem (akivel 7 évig voltunk barátnők általánosban). Ő az akkori pasija miatt adta fel a barátságunkat, mert féltékeny volt rám (a pasija fel akart szedni). Ezek után már nem volt senkivel ugyanolyan jó, mint vele. Mindenki csak jött-ment az életemben. A családom (anya-nevelőapa) továbbra is sanyargatott, voltak akik közeledni próbáltak felém, de én elüldöztem őket a bizalmatlanságommal, életuntságommal (nem volt kedvem velük lenni annyit, amennyit akartak, vagy túl sokat nyavalyogtam, és megkaptam, hogy én mindenkit csak lehúzok, mindenkit le akarok rántani az én szintemre.) 12 éves korom óta szedek különféle gyógyszereket (nyugtató, anti-depresszáns). Jelenleg boldognak kéne lennem, mert van egy férfi az életemben, aki támogat (ki akar rántani a korábbi életemből), szeret valamilyen szinten (persze nem vállal fel, mint a barátnőjét, de tudom, hogy szeret). Korábban még leszbikusnak gondoltam magam, de aztán jött ő, és nagyon oda voltam érte, de később kiábrándultam, mert mondott valamit, amivel mélységesen megbántott. Utána megbocsátottam neki mégis (de legbelül talán nem). A gyógyszerekről az erősködése miatt próbálok lejönni, csökkentem őket. Eddig nem éreztem, hogy baj lenne, de kb. két hete beütött ismét a depresszió, és már megint nincs kedvem semmihez, kiábrándultnak, üresnek érzem magam, amit tanulok, amit mindig is tanulni szerettem volna, csak eltérítettek tőle, az se érdekel már. Sokszor meg szeretnék halni, de még nem jutottam el arra a szintre, hogy megtegyem. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Nem akarok újra gyógyszerfüggő lenni, nem akarom, hogy az agyam átmosott legyen, de ezekkel a negatív érzésekkel se bírok. Tudom, hogy sokan azt fogják válaszolni: már megint panaszkodom, és igazuk is van, de én igazából csak arra lennék kíváncsi, hogy mi lenne az ideális megoldás számomra?